Dr. Bogner István nyugalmazott egyetemi tanár és dr. Mészáros Zoltán főlevéltáros Mégsem lehet eltitkolni című könyve újabb fontos dokumentum az 1944–1945-ös délvidéki partizánvérengzés történetének feltárási munkálataiban, a kiadvány újabb adatokat szolgáltat a kivégzettek száma, személye és névsora tekintetében. Ebben a műben – fogalmazták meg a szerzők – a szabadkai emlékhely kialakulásáról, bővüléséről, valamint Szabadka és környéke áldozatairól lesz szó. Kudlik Zoltán, Szabadka Város kegyeleti bizottságának elnöke a kiadvány kapcsán elmondta: „Sok családban sokáig tabu téma volt ez az időszak, vagy csak suttogva lehetett róla beszélni. A Zentai úti temetőben jelenleg 880 név szerepel, a könyvből viszont az is kiderül, hogy ennél sokkal több áldozatról tudunk, akikről a hozzátartozóik tanúskodtak. Célunk az, hogy a közeljövőben a hiányzó nevek is felkerüljenek az emléktáblákra.”
A Gulyás László szerkesztésében 2019-ben Szegeden megjelent Délvidék története című kötet adatai szerint Tito partizánjai „felszabadító” akciójuk során 10.000 szlovént, 20.000 horvát usztasát, 40.000 németet, az összes albán ballistát, és 40.000 vajdasági magyart gyilkoltak le, s a több mint félmilliós német kisebbséget 1948-ig teljesen kitelepítették Jugoszláviából. A kései utókor hozzáteszi: a kommunista hatalom térdig vérben gázolva hirdette meg a népek közötti együttélés alapvetését, a testvériség-egység programját.
A Mégsem lehet eltitkolni című könyv beköszönő soraiban a szerzők kiemelték: „a kommunista vezetés már a háborúban megtervezte, hogy milyen lakosságot akar az új Jugoszláviában látni. Ebbe nem illettek bele az öntudatos, csak megfélemlített, rettegő magyarok.” Ez volt a helyzet a más nemzetiségű lakosság esetében is, a Tito-féle rendszerben bárki egy pillanat alatt egy rossz szó miatt a nép ellenségévé válhatott.” A magát győztesnek hirdető partizánhatalom kegyetlenül leszámolt vélt vagy valós ellenfeleivel.
Hogy az 1944–1945-ös megtorlás történetét ma már többnyire határozottan látjuk, elsősorban olyan jeles kutatóknak köszönhetjük, mint Matuska Márton, aki egész tudományos életművét nemzeti tragédiánk föltárásának szentelte, mint Teleki Júlia, aki a haláltáborban töltött gyermekkor emlékeit örökítette meg, mint Mészáros Sándor, aki töretlen lelkesedéssel hirdette a forráskutatás jelentőségét, vagy mint Csorba Béla, aki Temerin népének tragédiáját dolgozta fel. A közösségünk ügyét szolgálják olyan lelkes kutatók is, mint a Szennyes diadal – Magyarirtás Szenttamáson 1944–45-ben című kötet szerzője, Pintér József, vagy Baranyai István és Molnár Tibor, akik Mohol 1944–45 című munkájukban a Tisza-parti város rettenetes népirtására emlékeztek. Külön elismeréssel kell szólni a Magyar Szó sok-sok éven át biztosított megszólalási lehetőségéről, ezen belül az olyan tényfeltáró sorozatairól, mint a 2009-ben közölt tizenhárom részes Hol vannak a tömegsírok? című megrendítő számvetéséről.
Matuska Márton 45 nap ’44-ben című, a Magyar Szóban 1990. október 14-e és 1991. február 27-e között megjelent cikksorozata áttörést jelentett a partizánterror történetének kutatása terén. 2010 után azonban már nem lehetett „szőnyeg alá seperni” az 1944–1945-ben a délvidéki magyarság ellen elkövetett megtorlás kérdését. Míg korábban a társadalmi igényeknek és elvárásoknak jószerével csak a publicisztika próbált meg eleget tenni, addig a 2010-es években olyan tudományosan megalapozott kutatások, mint a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet keretében zajló tényfeltáró adatgyűjtés, olyan egyesületi kezdeményezések, mint a Keskenyút – Délvidéki tragédiánk 1944–45 kiadói tevékenysége, valamint a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság 2010-ben rendezett tudományos konferenciája és a tanácskozás anyagát közlő Mementó 1944–45 című kiadványa is jelezte, hogy a nyomasztó kérdéseknek végre társadalmi nyilvánosságot kell kapniuk.
Grafoprodukt, Szabadka, 2023, 94 oldal
Bogner István a Szabad Hét Nap 1994. november 10-i számában megjelent Ötven éve történt című írásával ugyancsak az úttörők táborába tartozik. 2015 novemberében Bogner István az 1944–1945-ös délvidéki magyar áldozatok emlékének megőrzése érdekében kifejtett tevékenységéért a Magyar Érdemrend Középkeresztje elnevezésű rangos magyar állami kitüntetésben részesült. Édesapját, néhai dr. Bogner Józsefet, aki 1942 és 1944 között magyar országgyűlési képviselő volt, Tito partizánjai ugyancsak kivégezték.
Mészáros Zoltán az 1944–1945-ben történt vérengzésről elmondta: Szabadkán és környékén is – mint bárhol másutt a Bácskában és a Bánságban – kegyetlen kínzások és vallatások után vitték az embereket kivégezni. A Zentai úti temető mellett, a téglagyár gödreinél lőtték agyon őket, a tömegsírok nyomai ma is látszanak. Mészáros Zoltán megjegyezte: „Azt gondolom, hogy talán még nem késő megfelelő technikai felszereléssel felmérni a talaj szerkezetét. Ezzel a módszerrel az is letisztázódna, hogy meddig helyezkednek el a tömegsírok, egyes vélemények szerint ugyanis a vasúti sínekig, a töltésig, mások mégis inkább úgy tartják, hogy a sövényig és nem tovább.”
Szabadkán az első Kegyeleti Bizottságot 1994. június 30-án nevezte ki a város Képviselő Testülete. Még abban az évben megépült a Zentai úti temetőben az emlékfal és fölállították a Vergődő madár emlékművet. 1996-ban a Vergődő madár mögött már hat emléktábla őrizte 159 kivégzett nevét. 1997-ben az áldozatok száma 496 névvel bővült, míg 2023 márciusában már 27 tábla 855 áldozatot tartott számon.
Bogner István 2014-ben, a partizánvérengzés 70. évfordulójára a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány kiadásában megjelent Memento 70 – Szabadka gyásznapjai 1944–2014 című kötetben szereplők névsora a későbbi kutatások alapján egyre bővült, lényegesem kiegészült. Bogner István és Mészáros Zoltán Mégsem lehet eltitkolni című könyvük anyagának lezárásakor – 2023. március 13-án – Szabadkán és a környező falvakban összesen 1168 áldozat neve vált ismertté, közülük 321 személy neve még nem szerepel az emlékhelyen.
Az 1944–1945-ös partizánterror a délvidéki magyarság történetének legsötétebb és a legfájdalmasabb korszaka volt, minden újabb név főhajtás az áldozatok emléke előtt.
