Általános iskolás korunkban a novella műfajával Móricz Zsigmond Hét krajcár című művén keresztül ismerkedtünk meg. Talán nem én vagyok az egyetlen, akiben ez az alkotás kitörölhetetlen nyomot hagyott, és a mindennapok során időnként eszébe jut. Különösen a novella első mondata maradt meg bennem: Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. És valóban, a legnehezebb időszakokban, a legnehezebb társadalmi, gazdasági és egyéb körülmények között is a nevetés, a kacagás tudja elviselhetővé tenni a mindennapokat. A humor a nehézségek legnagyobb ellensége, és amennyiben igyekszünk mindennek a vicces oldalát megfogni, könnyebben megértjük, feldolgozzuk, és talán könnyebben sikerül magunk mögött hagynunk. Persze azzal is tisztában kell lennünk, hogy mikor és hol lehet, szabad, illik nevetni, de ezt kiskorunktól fogva igyekeznek belénk nevelni, így felnőtt korban talán már nem okoz gondot.
Hogy az emberek mit tartanak viccesnek és humorosnak, az a történelem folyamán folyamatosan változott. Ma már legfeljebb csak mosolygunk azokon a vicceken, amiken mondjuk a nagyszüleink és az ő szüleik a múlt század első felében még nagyokat kacagtak, nem is beszélve a korábbi évszázadok humoráról, amin legfeljebb csak a rendkívüli érzékkel rendelkező személyek tudnak nagyokat kacagni. Ugyanakkor talán azok a viccek, karikatúrák, és a mindenfelé jelenlévő mémek, amiket mi egy pillanat alatt megértünk, hogy utána órákon keresztül röhögjünk rajtuk, és küldözgessük az ismerőseinknek, nos, ezek előtt talán az őseink állnak értetlenül. Persze vannak olyan örök klasszikusok, amiken hosszú idők óta emberek tömegei röhögnek. Az egyetemi tanulmányaim során Cervantes Don Quijote című művének humoros oldaláról is tanultunk, viszont én értetlenül álltam ezelőtt, sosem tekintettem rá humorforrásként. Azután a második újraolvasásnál valami elkezdett mocorogni bennem, és mire a könyv végére értem, már minden oldalon hangosan felkacagtam. Ugyanígy voltam Rejtő Jenő műveivel is, amelyek humoráról a szüleim is hosszú időn keresztül ódákat zengtek. Aztán középiskolásként kezembe vettem egy-két könyvét, és nem éreztem viccesnek, sőt egyenesen unalmasnak tartottam azokat. Azután egyszer, körülbelül 21 éves koromban elkezdtem olvasni A néma revolverek városa című regényt, és már az első oldal után szünetet kellett tartanom, mert attól féltem, hogy valami megszakad bennem a röhögésétől. Ráadásul egy füstös kis kocsmában kezdtem el a könyvet olvasni, amit az ösztöndíjamból vásároltam, és még arra is oda kellett figyelnem, hogy a többi vendéget ne nagyon zavarjam, vagy legalábbis ne gondolják azt rólam ismeretlenül is, hogy valami bajom van és magamban nevetek.
Ezzel már egy másik nézőpontot is behoztunk, ugyanis nemcsak az változik korszakonként, amit a társadalmunk tagjai humorosnak tartanak, hanem az egyén humora, humorérzéke is folyamatosan módosul. Egy három és fél éves kisfiú apjaként most éppen azt próbálom megtanulni, hogy mit is tart viccesnek egy ilyen fiatal gyerek, hogy mi az, amin hangosan felkacag, és mi az, amit megállás nélkül ismételget, ha éppen vicceset akar mondani. Talán mondanom sem kell, hogy a viccei nem igazán ingerelnek kacagásra, de vele nevetek, mert már az is biztosítja a humor forrását, ha tudunk a másikkal együtt örülni, együtt nevetni. Középiskolában máson nevetünk, mint azután az egyetemi évek alatt, házas emberként, azután apaként meg megint mást tartunk viccesnek, és biztos vagyok benne, hogy nyugdíjasként, mondjuk a hatodik, hetedik ikszen is túl meg majd egészen máson kacagunk. Hogy milyen vicceken nevetünk, az sokat elmond rólunk, a lelki világunkról, a környezetünkről, a baráti körünkről.
Az a társadalom, amelyik nem tud nevetni magán, beteg társadalom. Tudnunk kell nevetni az általunk nem kedvelt politikusról, közéleti szereplőről, színészről, influenszerről készült karikatúrákon, de ugyanúgy kell tudnunk nevetni az általunk kedvelt politikust, színészt, hírességet pellengére állító rajzokon is. Ha az egyiken megsértődünk, a másikon pedig tiszta szívből kacagunk, akkor a gondolkodásunk, a tudatunk eltorzul, és a kacagásunk maga is egy véleménynyilvánítás lesz, egy állásfoglalás, ami bezár bennünket a buborékunkba, amikről az utóbbi években olyan sokat írnak a szociológusok, társadalomtudósok. A közösségi oldalak elterjedésével a véleménynyilvánítás is egyszerűbbé vált, és egy röhögő fejet ábrázoló emotikon szintén sokat elárul rólunk és a közösségünkről is, éppen ezért az sem mindegy, hogy milyen hírek alá tesszük oda, hisz talán egy erőszakos cselekedetről hírt adó tudósítás alatt nem mutat valami jót.
Kutatások szólnak arról, hogy mennyi időt töltünk a világhálón, a közösségi oldalakat lapozgatva, és ezek a médiumok úgy működnek, hogy azok mindig olyan tartalmakat dobjanak elénk, amiket korábban lájkoltunk, amikre rákattintottunk, vagy csak egy pillanatra megálltunk náluk a lapozás során. Éppen ezért, amennyiben a közösségi oldalak humoros tartalmakat nyomnak elénk, abból tudhatjuk, hogy a mesterséges intelligencia, az algoritmus szerint vevők vagyunk rá, vagyis egy vicces emberként tekint ránk, és biztosak lehetünk benne, hogy folyamatosan azon fog dolgozni, hogy még több nevetést csaljon az arcunkra. Ne ugorjunk el a lehetőségek elől, álljunk elé, kattintsunk rá, és nevessünk. Hogy is mondják? Nevetni kell, ennyi az egész.
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay.com
