Kezdjük innen: „(A Csintalan Múzsa szelleme nem a feltétlen történelmi hűséghez, hanem az elbeszélésre váró lényeg szükségleteihez ragaszkodik!)” A szerző „fontos-történelmi regény”-ként tekint munkájára, szabadon válogat a „fontos-történelmi jelenségek” között, és a szereplőit úgy választja meg, hogy azok prototípusokat képviseljenek. Így például, amikor az élveteg királynő – történelmi prototípus – dugni akar, és nem is akárkivel, az udvari adminisztráció Winston Churchill miniszterelnököt – a mindent megoldó őstípusát – kéri fel, aki Sir Richard Burton színművészre – a legnagyobb színész archetípusára – bízná a megkívánt hajóskapitány (és a többiek) alakítását.
A Csintalan Múzsa kedveli a prototípusokat, a nemzeti karaktert megjelenítő furfangost, a spórolóst, a nagyot mondót, és ebből már sejthető, hogy ki is figurázza őket. Korántsem gúnyolja, hanem felmutatja, kiemeli, markáns kontúrokkal megjelöli sajátosságukat. Az elbeszélő pedig leggyakrabban a „kreatív” és a „hullámzik” szavakat használja. Az elsőt általában gunyoros értelemben, aki nála kreatív, az vagy csal, vagy elbaltáz valamit, a második szó pedig arra utal, hogy ez a viccbe illő kreativitás (a nevetés - hullámzás) átjárja a teljes földkerekséget. Gyakran használ, ismétel és kiegészít állandó jelzőket, (epitheton ornans–eposzi jelző), amivel (víg)eposzi hangulatot kíván teremteni, ami nem meglepő, mert Tutididésznek, a világ legelső és Legnagyobb Filozófusának tulajdonított szavai szerint a Csintalan Múzsa Zeusz teremtménye, egy csodálatos, három lábú istennő, pontosabban a tizedik Múzsa, akit a főisten a maga kedvtelésére hozott létre, és akinek mellesleg a három, állandó egyensúlyt biztosító lába mellett három – finoman szólva – rés is volt altestén. Hogy ez anatómiailag miként lehetséges – ne firtassuk – egy eposzban bármi megtörténhet. Csakhogy a három lehetőség olyannyira dühbe hozta a teremtő, egyfarkú Zeuszt, hogy bosszúságában porrá zúzta a Csintalan Múzsát. Ezért nevetünk manapság a kelleténél kevesebbet.
Az elbeszélő jellemző stíluseszköze a címek, alcímek, közcímek garmadája, amivel „fogyasztható” részekre tagolja az olvasmányt a türelmetlen olvasó számára. Az olvasó ugyanis mindig türelmetlen, hogyne lenne az, ha egy regény a világ teremtésénél kezdődik. Tudni szeretné, hová jut és miként végződik a történet.
A szövegben egymás után kerülnek elő az irodalmi humor őstípusai, a viccek és tréfás anekdoták hősei, Naszreddin hodzsa, a hazug krétaiak, a furfangos székelyek, kitalált és valós, kevésbé, vagy kellően fontos történelmi személyek… A háromlábú, tehát stabil Csintalan Múzsa pedig nem hogy csinos, hanem egyenesen gyönyörű, három puncijával kétségtelenül erotikus – humora és erotikája elegyének folyománya a pajzánság, a kettős gyökerű élvezet, az életöröm forrása, és az irodalom ebből a forrásvidékből táplálkozik. Szávai Géza könyvkiadóként két évtizedet szentelt ennek a forrásvidéknek a feltárására, az irodalmi derű megőrzésének. Válogatásában jelent meg egyebek közt Mikszáth Kálmán: Az igazi humoristák, meg a Humor a kortesmezőkön; Madách Imre: Tréfának nézi Isten is e földet (A Nőről); Lukácsy András: A líra mutatványosai, meg Poétai versengések; Zsigmond Győző: Három kismacska… Erdélyi politikai viccek; Vay Sarolta: Európa bál; Jánoska Antal – Horváth Ferenc: Zsugaléria – Képeslap és kártya a humor tükrében; Móricz Zsigmond: Nem süket az Isten avagy kacag a nép.
A regényíró tehát otthonosan mozog az irodalmi humor közegében. Mostani regényében a humor érdekében összefésüli az időt és összeboronálja a fontos és kevésbé fontos, auxiliáris, avagy kisegítő, segéd-történelmet. Így kerül egyazon történetbe Bonaparte Napóleon (világ)császár, Josef Svejk osztrák-cseh hazafi, és Háry János osztrák-magyar, félig székely őrmester, hogy elválasszák a lényegeset a lényegtelentől. Hasonló módon kerül egymás mellé a XIII. századi Naszreddin hodzsa, meg a XX. század kommunista diktátorai, hogy általuk megszülethessen a kétségbeejtő-vidám tanulság. Később a minden csávából magát kivágó hodzsához, meg a birodalom legnagyobb hazudozójához, Háry Jánoshoz csatlakozik az ugyancsak nagyot mondó bajnok Münchhausen báró, hogy felelevenítse egyik közismert tódítását. Ők hárman a Csintalan Múzsa egyazon pillanatban született hármas ikrei, a csintalankodás bajnokai.
Van ebben a regényben minden, banális vicc, briliáns, de célját tévesztő logikai következtetés, mint például, hogy azért létezik belga nemzet, mert van belga nyúl, incselkedés a Nyájas és Tudós Olvasóval, meg magával a prózaírással. Úgy tűnik, kedvenc figurája Jaroslav Hašek teremtménye, a háborút a háta közepére se kívánó, de a rábízott feladatokat a maga módján megoldó, passzív ellenálló, aki a regényben mégis fogadott ikertestvéreként kezeli a világhódító Napóleont. Háry János háborúban és békében egyaránt vezényel, Naszreddin hodzsa osztja az észt, Münchhausen báró pedig feljegyzéseket tesz a világtörténelem számára. Szávai Géza ezzel jelzi, hogy a történelemírás voltaképpen „történelemcsinálás”, vagyis hamisítás. Latin, francia, német és angol mondatokkal tarkított prózája kedélyes és elgondolkodtató egyszerre. A regényes történelemcsinálás valójában ima a humanizmusért, és érvelés amellett, hogy háborúk és vérontás nélkül is lehetne élni. Csakhogy erre vajmi kevés a remény – ismereteim szerint az első háborút 2700 évvel Jézus születése előtt vívták, ergo az egymás gyilkolászása mélyebb gyökerű a humanizmusénál. Amikor minden (ön)győzködése mellett erre rádöbben az elbeszélő, szinte felsikít, szövegébe hívja Ursula von der Leyent, az Európai Unió elnökét, és Christine Lagardet, a Nemzetközi Valutaalap fővezérét, meg a Komor Világ nagyhatalmainak képviselőit. S ők nem szóra hajlók, és nem derűsek, mint Svejk, a derék katona.
Szávai Géza kiváló regényíró, méltán legismertebb, több kiadást és több fordítást kiérdemelt műve a Székely Jeruzsálem; hasonlóan olvasottak még a Valaki átment a havon; Aletta bárkája; Makámaszútra; Antigoné, a kutya; Cérnapóráz... meg még több tucat regény, elbeszélés-gyűjtemény, esszé, gyermekkönyv, műfordítás. Ezek közös jellemzője, hogy bármilyen komor téma terhe alól képesek felszabadítani az olvasót, az elbeszélő mindig felül tud emelkedni a tragédián és meglátni a tények derűsebb, vagy bár nem teljesen lelombozó kisugárzását. Érdekes módon éppen a Csintalan Múzsa az, ami fergeteges humorával nem felszabadít, hanem komor gondolatok közé veti olvasóját.
Nyitókép: Pont Kiadó, Budapest, 2024, 183 oldal
