Szávai Géza Illyés Gyula-díjas író, műfordító, könyvkiadó elhatározta, hogy könyvet szentel a Polcz Alain és Mészöly Miklós házaspár mindkét tagjának. Talán a hozzájuk fűződő mély barátság okán, talán mert kapcsolatuk közös nevezője volt a betegség, talán mert a róluk szóló írások kiváló alkalmat adtak, hogy önmagáról és családjáról tegyen vallomást. A 2007-ben elhunyt pszichológusnőről szóló képeskönyv már meg is jelent.
Miért képeskönyv? Azért, mert a maga is szenvedélyes fotós szerző saját és mások felvételeiből 134-et iktatott be a kötetbe, ezenfelül kiadványok borítói, egyéb dokumentumok is szerepelnek az egyedi tördelésű könyvben, a szerző mintegy kommentálva ezeket építette fel a két család összefonódó életszakaszának történetét.
Polcz Alaine (1922–2007) Kolozsvárott született, voltaképpen Ibolyaként, de apja a román környezet miatt a francia hangzású Alaine nevet adta neki, hogy ne zaklassák magyar keresztneve miatt. Bár ennél sokkal nagyobb megpróbáltatásokat szabott rá az élet. Már 19 évesen férjhez ment, de választottja kegyetlenül italozott, önpusztító életvitele mellett nemi bajjal fertőzte meg fiatal feleségét, gyorsan el is váltak. A második világégés során Alaine életveszélyesen megsebesült, a klinikai halál állapotába került, később a szovjet katonák többszörösen és csoportosan megerőszakolták, majdnem belepusztult a nélkülözésbe. Szenvedéstörténetét írta meg az Asszony a fronton (1991) című művében. Ennek a címnek a fordítottja került Szávai Géza könyvének alcímébe, míg a címet is Alaine egyik munkája (Az életed, Bíró Berta) ihlette. Alaine 1949-ben szerzett bölcsészdiplomát pszichológia szakon, és ebben az évben ment újra férjhez, ezúttal Mészöly Miklós íróhoz, aki mellett annak 2001-ben bekövetkezett haláláig kitartott. Úgy tartották egymást, mint a boltív két szárnya, írta házasságukról Szávai Géza. A szakmájában előbb elmebetegekkel foglalkozott, majd kidolgozta saját játékdiagnosztikáját, majd játékterápiáját. Végül a halálos beteg gyerekek és hozzátartozóik lelki gondozójaként vált Magyarország első tanatológusává, a Magyarországi Hospice Mozgalom alapítójává.
Közben írt, zömmel szakmai tanulmányokat, de szépirodalmat is, több mint egy évtizedig munkatársa volt Szávaiék PONT Kiadójának, ahol Szávai Ilonával folyóiratot szerkesztett, szervezett, Géza pedig Alaine könyveinek fordításait, népszerűsítését intézte, és a két lady kocsisaként, mindeneseként ügyködött közös fellépésekkor, könyvbemutatókon. Ezt a jól működő csapatot tulajdonképpen egy ingatlan hozta össze, amit Mészölyék anyagi támogatásával vásároltak meg Szávaiék, nyaralóként, ami biztosította Géza számára az alkotói nyugalmat, ráadásul közel esett Mészölyék nyaralójához, egyszerre lehetett benne elkülönülni és barátkozni. Géza írótársainak úgy állította be a nyaralójukat, mint egy, a semmi közepén álló kunyhót. A fényképekből ítélve nagyon büszke lehetett mind az épületre, mind a környezetére, ezért is gondolta, hogy a kisoroszi „kis házban” meglelte az Isten tenyerén fekvő búvóhelyét.
A kisoroszi lak lett a családegyesítés helye is 1989. április 4-én. Ilonka ugyanis olyan súlyos beteg lett, hogy a férje nem bízván a román egészségügyben, Berlinen át kicsempészte Budapestre. Igen, csempészni kellett, mert a hatóság nem engedte volna külföldi gyógykezelésre, Géza a „központi lap” újságírójaként, némi csalás árán utazhatott. A magyarországi orvosok meggyógyították Ilonkát, de azóta is ellenőrzésekre és szanatóriumba jár. A családegyesítéshez Gézának a lányukat, Esztert is át kellett csempésznie a határon – mindkét szöktetés kész kalandregény.
Polcz Alaine és Szávaiék Eszter betegsége révén ismerkedtek meg. Meglepő, hogy a két házaspár egymáshoz fonódó történetében milyen gyakori szereplő volt a betegség, Ilonkánál és Eszternél is, Alaine gyakran betegeskedett, Miklós halála előtt hosszan nyomta az ágyat.
Mészölyéknek Alaine mesterségesen, röntgenbesugárzással előidézett meddősége miatt nem születhetett gyerekük, ami nyomasztotta házastársi kapcsolatukat, ennek ellenére 53 éven át kitartottak egymás mellett. Más forrásból tudjuk, hogy Miklós Alaine betegsége(i) alatt más nőkkel folytatott gáláns kalandokat, ami miatt neje komolyan neheztelt rá. Erről, ha ír Szávai Géza, azt a Miklós emlékének szentelt kötetében olvashatjuk majd.
A mostani, zömmel a fényképekhez igazított szövegű könyvben számos anekdotikus eseményről szerzünk tudomást Polcz Alaine életéből, de közel sem monográfia a képeskönyv, a fotók és a képaláírások a legbeszédesebbek ebben a tekintetben, a törzsszöveg inkább Szávaiék balkáni megpróbáltatásait ecseteli, családi portréjukat jeleníti meg. Ez az elhatalmasodás nem válik a szándék kárára, a két família története olyan természetesen jelenik meg a könyvoldalakon, mint ahogy a valóságban működött.
Szávai Géza ezúttal nem fikciós művet írt, de megőrizte vidámságát és öniróniáját. Nekem mindig ezekkel a nem fikciós alkotásokkal gyűlik meg a bajom, a fikciós írásokban el lehet merülni, képzelegni, kitalálni melléjük bármit, ám a non-fiction művekben annyi a valóságtartalom, hogy a kritikus képtelen saját történetet szőni köré, más lehetősége nincsen, mint elfogadni vagy elutasítani. Annak ellenére, hogy a Szávai család megpróbáltatásait már korábbról ismerem, ezt az álarcba öltöztetett nőtörténetet elfogadom, dicsérem az emlékező memóriáját, a nem mindig legsikerültebb, de életes fotográfiák remek elhelyezését, a törzsanyag tördelését.
