„Arra gondoltam, hogy Isten hasba rúgott és tévedett, mert angyalt akart küldeni, de kobold bújt elő. Óriási szeme volt, amivel figyelmesen nézett. De nemcsak figyelmesen, hanem erősen. Azonban nem tévedett Isten, mert angyalt és koboldot szánt nekem. Csak azt nem tudom, hogy megértettem-e jól. Felfogtam-e teljesen? Az időmet nem én mértem, de egy anyának minden idő kevés. Halála mindig árulás. Cserbenhagyás. Megcsalás. Ha jól megértettem, akkor talán nem hibáztam. Csak szerettem. Ennyit is kellett tennem, úgy hiszem. Egy angyalt és koboldot, egymásba gabalyodó különös lények, ezektől lett két ember a fiam, szerelmes Józsikám, két ember.”
Lovas Ildikó Csáth-könyvében rendkívül erős, delejesen ható a női szemszög: a maga korában méltatlanul alábecsült polihisztor édesanyjának, feleségének és lányának előgombolyodó gondolatai, érzelmei viszik a prímet, miközben Csáth/Brenner csak időnként „szól közbe”. És itt azonnal tetten is érhető az egyik szerzői bravúr, mivel olvasás közben az embernek olyan érzése támad, mint amikor például Németh László vagy Závada Pál műveiben elmerülve már-már tényleg elhiszi, hogy itt egy nő rója a sorokat, olykor megdöbbenve még a könyv címlapjára is vissza-visszapillant – esetünkben viszont valóban nőnemű szerzővel van dolgunk. Ergo a férfi szemszöge, hangja is erős és hiteles. Nyilván nem lehet véletlen, mivel a főhős, ha passzív módon is, maga Csáth Géza. A három nő által felmutatott tükör azonban erősebben fénylik...
Mert ezen a Földön ugyan hol is mutatkozhatna meg igazabb valójában az ember, a művész, mint embertársainak tükrében. Homályosan, szubjektíven ugyan, de így látunk és láttatunk. Lovas tükrei, amennyire ez emberileg/művészileg lehetséges, rendkívül hitelesnek mondhatóak. Műve egy komoly kutatói munka eredményének páratlan lírai lecsapódása. Prózájában még rímek közbeiktatásától sem zárkózik el, gyakran megengedi, hogy szereplői által az érzelmek hullámait is meglovagolja, ugyanakkor a tényszerű életrajzi adatok mindezt kellőképpen ellensúlyozzák, harmóniát teremtve ezáltal. Kirajzolódik előttünk egy lehetséges Csáth-portré. Egy? A fenti idézetben egyedül csak az anya két emberről beszél egy testben – mindannyian sok-sok egóból vagyunk egybegyúrva. Lovas jó néhányat felsorakoztat a kötet lapjain. Hogy végül aztán valahol mégiscsak felderengjen az a bizonyos egy...
Rekonstruálás – határozza meg a szerző a műfajt; és valóban, nehéz volna ennél megfelelőbbet lelni, mivel a szövegtest leginkább drámára hajaz, miközben líra és epika pazar egyensúlyban vannak. A Csáth életében talán legnagyobb szerepet játszó három nő – noha, ugye, akadt még jó néhány – mintegy a „síron túlról” narrál; újabb bravúr: egyértelműen megkülönböztethető hangon. Érzéseik és gondolataik szépen kiegészítik egymást, élethű képet festve egy látszólag ellentmondásos karakterről, aki mindenek ellenére rendkívül fontos szereplője a (magyar) életnek és művészetnek. Azt sem rónám fel a szerzőnek, hogy helyenként az elfogultság csapdájába esik. Empátiát vélek felfedezni ebben a „botlásban”. Objektíven ítélni nehéz, sőt, igazából lehetetlen. Csáth Géza mindenesetre megérdemli, hogy kiemeljük kétségbevonhatatlan művészi és tudományos érdemeit. Hogy milyen ember volt? Angyali és démoni egyszerre? Pontosan valószínűleg csak az Isten tudja a választ – aki bizony időnként alaposan hasba rúg –, és az ítélet is nála.
Hogyan kezelték a kortársak és hogyan az utókor? Vidéki suttyónak, illetve morfinista zseninek tekintették? Mindenkoron hagynunk kellene a jelzőket. A művek magukért beszélnek. De hát az emberek esendőek, mindannyian. (Az pedig egy hosszú és alapos tanulmányt érdemelne, mi lenne a legmegfelelőbb módszer a művészi hagyatékok kezelésének esetében. Kire mi tartozik? Kegyeletsértések a leszármazottakkal szemben? Én például szeretem a Naplót. De hát – vér szerint legalábbis – nem vagyok Brenner József rokona... Objektíve szerintem előnyös, ha !egy idő után minden a napvilágra kerül. Aztán hogy ebből mi jut el az olvasókhoz, arról persze emberi szubjektumok döntenek. Meg hát az olvasók is azok: ahány befogadó, annyi lecsapódás... Összetett problematika ez.)
Amit viszont egyértelműen le kell szögeznünk, hogy Lovas Ildikó egy páratlanul izgalmas, szinte letehetetlenül olvasmányos művet tárt most elénk, az pedig még tovább fokozza az élményt, hogy felkérésére a kötethez Csáth dédunokája, Czér Fanni készített remek illusztrációkat.
