Verhovinától nem messze, a Sinistra körzethez közel, valahol a civilizáció perifériáján, az Északkeleti-Kárpátok vidékén keresendő a Sehol. Itt folyik a Dvug, amelynek mentén egyik napról a másikra kiigazították a határokat. Nem messze a folyó mocsaras partjaitól, a pusztaság peremén terül el a maglaviti fegyház. Az egyik ott lakó nosztalgiával gondol egy Delta nevezetű távoli településre, ahol a Duna kezd belefolyni a tengerbe. A Sehol vidékén terülnek el a Felső-Tiszát tápláló folyócskák völgyeinek falvai, ezen a tájon található a földrajzi valóságban is létező máramarosi Leordina, aztán a mészégetők által lakott Ilszk melletti Hlinka-tető, akárcsak a Dvug partján elterülő Pitvarszk. A várostól távol fekszik a Severecki-tó, amely a mellékvölgyekbe ágazva hosszan benyúlik a hegyek közé. A vidék aprólékos leírása, és az ott élők gondolatvilágának és küzdelmeinek érzékeltetése révén a Sehol ismerős, fizikai valóságban való elhelyezésének lehetetlensége miatt azonban egyúttal megfoghatatlan is. Földrajzi ismereteinktől függetlenül, a tény, hogy beszélünk róla, és neve is van, azt sejteti, hogy mégiscsak létezik, azonosíthatatlansága és a meglétét tagadó neve csupán titokzatossá, s egyben vonzóvá teszi e sehol sincs Seholt.
A hét novellát tartalmazó Sehol című kötetben hamisítatlan Bodor Ádám-i környezetben járunk, ahol a groteszkbe hajló élethelyzetek meseszerűsége keveredik a közép-kelet-európai (poszt)kommunista valóság sajátos légkörével. A szerző különleges képek megrajzolásával meséli el meghökkentő történeteit, amelyeknek hőseit a – természetnek, társadalomnak, embertársainak való – kiszolgáltatottság-érzet rokonítja. Mészégetők, katonák, szökevények, vándorművészek, fegyencek népesítik be ezt a különleges világot, ahol a „halottkém oldalkocsis, régi típusú DKW motorkerékpáron” érkezik, „nyakkendősen, irodai munkára való közönséges szürke öltönyben, hegyes orrú, fényes fekete cipőben”; ahol a kuponokat „a környékbeli kantinokban élelmiszerre, dohányra, italra lehet beváltani”; ahol az esti sírásáshoz „egy hátsó tengelyénél téglákkal felpockolt kerékpáron – hogy a kerék, miközben a dinamó rotorját forgatja, ne érje a földet –, egy helyben tekerve a bicikli lámpájával” világítanak; ahol a befagyott folyó fölött idegesen ide-oda cikázó viharmadarakon kívül nem látni semmit; ahol magányos férfiak, „akiknek idejéből udvarlásra nem telik”, a hontalan asszonyok menhelyéről váltanak ki maguknak nőt.
Az elmondottak alól mindössze a kommunista időszakra vonatkozó titkosszolgálati akták kikérését feldolgozó A Matterhorn mormotái című nyitónovella képez kivételt. A személyes dilemmát boncolgató történet azonban tartalmi töltetével illeszkedik a többi novella hangulatvilágába, hiszen egy olyan időszak felelevenítésének a lehetőségét tárja fel, amelyben emberekről szóló bizalmas följegyzéseket készítő titokzatos műhely működött. A kérdés csak az, hogy mihez kezd az illető a megszerzett ismeretekkel, s azok vajon felülírják-e a benne élő múltképet. Még akkor is, vagy éppen azért, ha a lapokon nem szerepelnek nevek. A mormoták megfigyelésével foglalkozó tudósembernek az illetékes hölgy kedélyesen megvallja, mire számíthat: „Meglátod, milyen izgi, amikor rájössz, hogy neked kell kitalálni. Leülsz, veszed a nagyítót, a vonalzót, kiméred, hány betűnyi a hely, amit lefedtünk. Hogy ki az, akinek pont belefér a neve. Kinek meg, sajnos, nem. Észreveszed, hogy akár többeknek is. Sorba veszed őket, illik erre, illik arra, egyszerre többre is. Egy darabig nem is tudsz majd egyébbel foglalkozni.”
Míg a nyitónovella egy lezárult kor utóhatásának megidézése, a Rebi című zárónovella az életműn belül egy újabb variáció végnapokra – atombomba-robbanással az éjszakában. Az elbeszélő idős férfi, hajnalban felébredve, a tanyáról elszabadult kilenc Hortensen-kecske után elment feleségét várja, amikor „kelet felé egyszer csak fényesség támadt az égen, hatalmas narancsszerű felhő emelkedett a láthatár fölé, olyan lett tőle az ég, mint amilyenről a próféta beszél”. Nem sokkal azután „nagy szürke felhő ereszkedett a ligetre, szegélye leér a bokrokig, fekete eső esik belőle”, később pedig „hatalmas, tenyérnyi pelyhekben hó kezd hullani”. Megható, ahogyan az apokalipszis éjszakáján a férfi ősz hajú, hálóinges feleségéért aggódik, akivel három és fél hét után előző este békültek ki. „Egyik pillanatról a másikra történt, hirtelen egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Egyszerre fáradtunk bele a haragba.” A kötetzáró novellához hasonlóan, amely a világ elmúlásának vízióját tárja fel, a többi novella is az elmúlást tematizálja, az emberi küzdelem hiábavalóságát sugallva közben, merthogy: elmúlik a szerelem, elmúlik az emberi élet, elmúlik egy politikai korszak, észrevétlen múlik el minden, ami az általunk ismert világhoz tartozik.
A Sehol novelláiban távolról sem idillikus Erdély-kép sejlik fel, kitapinthatók a zord hegyvidéki életkörülmények, akárcsak a romániai (poszt)kommunista lét. A táj és a környezet olykor nemcsak háttérkeretet biztosítanak a történetnek, hanem cselekményalakító szereppel rendelkeznek. Ugyanilyen sorsfordító ereje van a kötetbe gyűjtött novellákban egy-egy véletlennek. A fordulatokban gazdag történetek legtöbbször már a nyitómondatban egy adott szituáció kellős közepébe szippantják az olvasót. A bodori próza további jellegzetessége a dúsított realizmus, a közhangulatban rejlő meseszerűség természetes erővel épül be a történetbe, nem is csodálkozunk, ha valakinek összes tudása és ereje a hajában rejlik, s ha levágják neki, az illető „fején maradt hajszálak végén tűhegynyi piros cseppecskék csillognak”. Bodor Ádám a közép-kelet-európai valóság szépségét és tragikumát, az itt élő ember kiszolgáltatottságát és erkölcsét, önmagának teremtett világának ellentmondásait rajzolja meg történeteiben. A bodori világ elhelyezkedését ebből kifolyólag nem földrajzi tájakon, megfelelőjét nem a külső világban, gyökerét pedig nem a társadalmi környezetben, hanem sokkal inkább a ká-európai ember lelkületében kell keresni. Ott kezdődik minden. És ott is ér véget. A Sehol bennünk van.
