Az utóbbi másfél évtizedben közel fél tucat kötettel lepte meg olvasóit Vasagyi Mária, köztük kisregény, elbeszélés, regény egyaránt olvasható. Ha nem ismerném életútját, miként eddig mindegyik műve, most a legutóbbi könyve kapcsán is fölvetném a kérdést, hol rejtegette páratlan tehetségét évtizedeken keresztül ez a végtelenül szerény szerző. Munkái lehengerlők, akár önéletrajzi, vagyis inkább családi indíttatásúak, akár történelmi fikciók, legutóbbi, Cézár című regénye ezek szintézise, tobzódás a történelemben, a művészetben, fantáziában, mind emögött életrajzi vonatkozások pókháló-rajzolatával, valamint egy teremtett elbeszélői nyelvvel, amit a szerzőn kívül más nem beszél, de mindenki megért, ha van képzelőereje és nyelvlogikai készsége.
Vasagyi Mária szépirodalmi írásokkal kezdte pályáját, majd a néprajz kedvéért felhagyott a fikcióteremtéssel, dolgozott fordítóként, levéltárosként, töltekezett az archaikus magyar szókinccsel, holt és idegen nyelvekkel, történelemmel, zenei képzettségét gyermekkorából hozta magával, testközelbe került a képzőművészettel, majd, amikor újra írni kezdett, már nagyon nem akart olyan prózát kiadni a keze alól, amit másoknál már olvasott.
Ez korábbi munkái ismeretének hiányában is nyomban kiderül Cézár című regényéből, ami voltaképpen néma prózai monológ. Kissé furcsa és ellentmondásos az általam kitalált műfaji elnevezés, de igyekszem megindokolni.
A regény beszélője, pontosabban „némázója” Cezárusz Franciszkusz Küncsös Bombardusz, a hájszentlőrinci dominikánus klastrom orgonistája, laikus dominikánus testvér, aki megosztott időben létezik. Bő hatszáz éve az ITT-nek nevezett, jelent és jövőt nem ismerő téridőben, ahol megszűnt a nyelvek bábeli zűrzavara, feledésbe taszíttatott a „pompás latin s a fönséges görög meg […] a malomkő nyikorgású magyar és a bugybori rác” (35.), az ITT-ben hangok, szavak, mondatok nélkül cserélődnek a gondolatok, és az OTT-ban, ami az élő valóság, és mint olyan, idődimenzióval rendelkezik. A csecsemőkorától dagadtra hizlalt, behemót testű, viszont a herélteket is meghazudtoló szépségű énekhanggal megáldott, apjához hasonlatosan ambicionált képzőművészi hajlamú orgonista a testetlenség könnyedségével közlekedik az ITT és az OTT között, akár egyetlen, hosszan elnyúló gondolaton belül is pozíciót cserél. A létezésnek ezt a formáját képtelenség olyan írók modorában megjeleníteni, miként azok teszik, akik „a jelen vizein ringatózva, a MOST és a VOLT dolgain csámcsogva bontanak vitorlát a jövendőnek” (10.). Az 1490-ben született Cézár, a hányatott sorsú orgonista távolra került a Czoborok családja alapította klastromból, tanulhatott, de behemót teste, érzékeny mivolta a folyamatos megaláztatások célpontjává tették. Akadtak támogatói, tanítói, majd azok is zömmel elmenekültek előle. Mindeközben az 1500-as évek nagy eseményeinek volt tanúja az OTT-ban, reformáció, vallásháborúk, hódítások, a művészetek kibontakozása, egyszóval sok mindené, amiről bőséggel „némázhatott”, gondolatátvitellel beszélhetett az ITT-ben mellé sodródottaknak, de leginkább a hiány alakjában megképződő Dáriusznak. Ráadásul Cézár az OTT-ban látnoki képességekkel rendelkezett, ami még gyűlöletesebbé tette szerzetestársai előtt. Szókimondása nemkülönben viszályokat szült.
A sohasem-lét (ITT) és az arany Idő (OTT) között Cézár némázása a kapcsolat, és pompás elegyben találkoznak általa az anakronizmus ékkövei, az időugrások, az anyanyelvét veszített Ajtósi Albrecht Dürer botanikája és haláltánc-ábrázolása Kazimir Malevics szuprematizmusával, Branislav Brankov lélegzetelállító rajzainak démonikus vízióival, a keresztes hadjáratok a magyar 1956-tal, a népirtások vezérei az évezredeket átfogó tablón, a szépség és elegancia ideje a mocskot és szennyet éltető, dicsőítő korral, Gilgamesz Dzsimi Hendriksszel, Ájszkhülosz harcosból lett drámaköltő Dusán fia, Milenkó Mile Uzélác Titót kiszolgáló, a göröghöz hasonlóan meghasonlott bóraccal, „mert végtelenek és kifürkészhetetlenek a Nihilben csavargó emlények összefutásának és kapcsolódásának lehetőségei” (107.), a „Memoria Mundiána szakadatlan hömpölygésében” (108.).
Mindezek ellenére a két léttér közt iringáló Cézár joggal veti föl a kérdést: „Léteztem-e egyáltalán?” (125.)
A világ moralitását feszegető, óhajtó-tagadó textusban két hosszabb, kinyilatkoztatás szerű passzus a keresztény egyháznak a keresztes hadjáratok során tanúsított förtelmeiről (84.), illetve a gyilkolás és a népirtás megállíthatatlanul pörgő pokolkerekének gépezetéről (95–96.) szól. Ezek a bekezdések Szentkuthy Miklós hatalmas háborúellenes, és a pénz hatalmával szembe menő nagy tirádáit juttatják eszembe a Véres Szamár című regényéből.
Ha már Szentkuthyt említettem, Vasagyi hozzá hasonlóan tobzódik az anakronizmusokban és anatopizmusokban, a különböző történelmi korok jelenségeinek és helyszíneinek azonos színpadon mozgatásában, a kortárs tudományos eredmények narratívába vonásában, és az epika nyelvének a kánonok alóli föloldozásában, azzal, hogy Vasagyi nyelvi szabadságigénye vadabb és kérlelhetetlenebb Szentkuthy prózájánál. Vasagyi ugyanis egy teljesen sajátos prózanyelvet kreált, amiben régi magyar kifejezések együtt röpködnek a XXI. század vokabulárával, s tegyük hozzá: saját szókreációival. Mert Vasagyi szívesen talál ki dolgokat, amelyekkel a történelemírás hiátusait tömi be, például a mai Zombor, Baja, Vaskút térségét maga kifundálta toponímiákkal színesíti, miközben a helyszínek, intézmények, a kor eseményei, azok szereplői, akár megnevezetlenül semmit se veszítenek hitelességükből, sőt, felismerhetőbb alakot öltenek.
Az írónő leleménye a helyesírásnak az ITT követelményeihez alakítása, ahol a némáskodás, vagyis a gondolatátvitel az oralitás megfelelője, aminek következtében az idegen szavakat, neveket egyaránt fonetikus átírásban közli – képzelem, miként hadakozott ez ellen a benne élő lektor! –, amivel jelentősen megkönnyítette az olvasó dolgát (csak tudhatott valamit a szerb nyelvet egységesítő Vuk Karadžić!).
Az ITT-ben áradó néma narratíva, az óriásmonológ megszólítottja Dáriusz, a Gyönyörűséges, Cézár elérhetetlen szerelme, akinek kiléte még az írónő szerint is talányos: „Ki vagy te? Léteztél OTT egyáltalán? Vagy Cézárusz Küncsös Bombardusz rútságtól szenvedő hájpocséta, középszerű orgonamester óhajtva keresett másik énje voltál? A legmagasabb rendű szépség? A tökéletes? A nemlétező?” (132.)
