Falcsik Mari költészete tele van halállal, mégsem szomorú. A szerző kiválóan kezeli haláltudatát, elfogadja, hogy a vég elkerülhetetlen, nem örül neki, de nem is retteg tőle. Tudja, hogy settenkedve közelít, és valamilyen módon, előbb, vagy utóbb, hirtelen, vagy lassan cibálva mindenkit elragad. Szentkuthy Miklós úgy tartotta, hogy a teremtés legnagyobb botránya a halál, Falcsik Mari szerint pedig olyan magától értetődő dolog, mint ahogy hatvanon túl már nem olyan a bokája, mint nagylány korában. De azért árnyalja a képet, miszerint „az ember tudatába a halál ténye belefér / de nem fér bele a meghalás esete” (Leszigetelve), vagyis a konkrét személyek elveszítésének ténye. Fölhasad a magabiztosság, már nem is biztos, hogy valóban egyenértékű lehet a két, egymástól élesen elkülönített terep, az eltávozotté és az ittmaradóé, az utóbbinak ugyanis valamit kezdenie kellene a veszteség tényével, de hogy pontosan mit, azt nem lehet megtanulni. A költőnő ennek ellenére higgadtan, természetes hangütéssel beszél saját biológiai koráról, a hozzá közeliek elvesztéséről, de nem veti bele magát a minduntalan újat mondani akarás hóbortjába, hanem tartja magát a közérthetőséghez, dalszerű versbeszéde ugyanolyan letisztult, mint testi – lelki – szellemi világba illeszkedése, „a mezsgyén két egyértelmű tartomány között” kérdéseket gerjesztő, válaszokat kereső állapota.
Maga körött tapasztalja a lét szemétdombjának szélsőségeit, az egyazon urbanisztikai térben megjelenített, jól öltözött hivatalnokok menetét és a hajléktalan magányát, a kettőt elválasztó „mezsgye” Falcsik költészetében az elfogadás, nem pedig az elutasítás terepe. Ugyanígy van ez a lét és a nemlét határán innen és túl:
mondják élőnek holttal dolga nincs
hát akkor miért hogy nem lehet
egy oda-vissza utolsó üzenet
egy mindent lezáró még-egy miszerint
én itt te ott nyugodj már bele: mind
épp ott vagyunk ahol lennünk kell lehet
és minek kérdés ha nincsen felelet
de van mindkét oldal és van ajtó
ha nincs is rajta kilincs
(Mindkét oldal)
„Rokonom lett a vak halál”, „halálangyal / halál partján a kísérő” – olvashatunk hasonlókat az egyébként pátoszmentes versekben, amelyekben nincsen semmi magasztosság, semmi hivalkodás, nyelvi cicoma, inkább lelki sztriptíz, amit mindenki megért: kitárulkozó líra, a világ közvetlen megmutatkozása az énben, a befogadó és elfogadó ember megnyilatkozása.
A személyesen, és nem az időmérők révén megélt idő a költő igazi ideje, amelyben a szokványostól eltérő dolgok is föltűnnek, például a betoncsík „történik”, „hangja van” az elviselhetetlennek.
Az igazi idő egyik ciklusa a család köré épül: „fura állat a család / sündisznóhát kacsaláb / kívül véd míg belül támad / hogyha elmész sír utánad” (Család-nóta), ahol szinte a semmiből kibontott remek zsánerképek mellett a hozzátartozók halálának megéneklésével szembesül az olvasó. A következő strófa mégis átkerült egy másik ciklusba: „a távolabbiak halála / a halandóság tanulása / a közelieké: a saját halálé” (Haláltan), mintegy nyomatékosítva, hogy a halál belengi a kötet egészét. Az elmúlás a költőnő szerint annyira emberi, hogy elfogadható, a fizikai megsemmisülés érzelmileg, lelkileg földolgozható. Az igazi hiány számára az elmulasztott pillanat megismételhetetlensége és pótolhatatlansága.
Az igazi idő kötet versei az utóbbi tíz évben keletkeztek, ennélfogva tartalmilag és poétikailag is változatos az összeállítás, könnyedebb és személyesebb, elvontabb és közösségi jellegű, lírai és epikus darabok sorjáznak benne, közös vezérelvük a közvetlenség és egyszerűség. Válogatás tehát, sőt, tematikus, feszes ívét minden porcikájában hordozó válogatás. Úgy is mondhatnánk, ez a költőnő legőszintébb, legintimebb megszólalása, hiszen az elmúlt évtizedben más témákról, más hangon is „énekelt”. Falcsik Mari nem a költészetért magáért ír verset, hanem számol az olvasóval, aki a gondolati tartalmak mellett fölkapja a fejét egy-egy rímen, vagy alliteráción („véletlen vízben villan vissza”), úgy, ahogyan értékelni tudjuk a közvetlen megszólítottságot.
A Valami üvegen át kötet alcíme – esedékversek – is meglepő, nem különben a külalakja, és a története is az. A Wikipédia szerint (a Falcsik Mari címszó alatt) a MERSZ Könyvek sorozatában jelent meg 2016-ban, 100 számozott és dedikált példányban. Ugyanott, a MERSZ Könyvek címszó alatt 2018 szerepel a megjelenés éveként. Az én példányomban Falcsik Mari copyright jele 2017-es, a kötetet tervező és illusztráló Rőczei Györgyé meg 2019-es, a kolofon szerint pedig „Ez a könyv a szerző aláírásával 100 kézzel számozott példányban készült Budapesten 2019-ben”. Nem értem, de meg kell békélnem, hogy a könyveknek megvan a maguk sorsa. Végül csak kiderült, hogy az én példányom utánnyomásból származik, az újabb száz példány egyike, csak ehhez meg kellett értenem a kézzel írt 2/15. jelzést!
Ebben a kötetben is „oson a halál”; „tökéletes kép / ez a hibátlan idill / maga a halál”; „tér és idő – mint a tudós vallja éppen – / lehet nem több csak elménk játékai / bár magam sosem gondoltam másképpen / mégis a legjobbkor nyilatkozta ki / hogy nincs halál – én ennyivel be is érem”. Az esedékversek cím nélküliek, rövidek, töredékesek, ám teljes gondolatokat fogalmaznak meg. Azt ábrázolják, ahogy a költőnő belülről szemlélve látja a világot, és a vers leírásával nemcsak maga, hanem a világ is megtisztul egy kicsit. Ebből a kötetből vetül előre, hogy Az igazi idő verseiből miért hiányzik a szerepjátszás, a költészet természetes közege, amit csupán az őszinte líra válthat ki: „nem érdekel már egyetlen szerep sem / lám hát öregszem: / úgy pusztulok ahogy tisztulok”.
Végül a külcsínről: a kötet leginkább egy belépőjegy-tömbre, vagy csekkfüzetre hasonlít, keskeny és hosszú. Ez a forma adta a versek műfaji megjelölését is. A nyomdászatban, ha téglalap alakú papírra négyzetes könyvet nyomtatnak, alul marad egy keskeny csík, amire valami más tartalom nyomtatható, a csíkot levágva pedig egy külön füzet jön létre. Ez a leeső csík az esedék, vagy nyesedék. A MERSZ Könyvek állandó tervezője, Rőczei György a tipográfiát illetően visszafogott ebben a kötetben, mértékletes, ritkán manipulál a betűmérettel, viszont illusztrációi bámulatosak. A versekhez hasonló, pókháló finomságú szervezett alakzatok, rajzolatok, talán egy nagy kompozícióból kiemelt, kinagyított részletek szálazzák egymáshoz a verseket, és szinte minden oldalon megjelenik egy vagy néhány méretes fekete pont, amelyek olykor szövegelválasztóként is működnek, de akár az illusztrátor kézjegyeként is értelmezhetők.
