Könyvet írni a szerelemről a XXI. század elején embert próbáló feladat, hiszen olyan elvárásokat támaszt a kor és a társadalom, amelyek az aberráltak világát népszerűsítik, ahol a szokásjogot előnyben részesítő társadalmi nem(i szerep) – önellentmondásos módon – fölülírja a biológiai nemet. Az iskolákban tiltott szóvá lett az „anya”, meg az „apa”, helyettük a „szülő 1” és a „szülő 2” megnevezés a használatos, a gyermek pedig maga választhatja meg a nemét, ami lehet nő, vagy hím, vagy épen valami harmadik. Az már nem is számít normálisnak, aki nem tartozik az LMBT (Leszbikusok, Melegek, Biszexuálisok, Transzneműek) populációjához, évek óta a nemi eltévelyedés szörnyszülöttjei uralják a könnyűzenei vetélkedők dobogóit. A párkapcsolat lassacskán hivatalból üldözendővé válik, a család fogalma teljesen kiüresedik. Na tessék! És akkor írjál a szerelemről. Ha megteszed, legjobb esetben maradinak és konzervatívnak minősítenek. De tegyél rá még egy lapáttal: legyen a szerelemről szóló könyv riportkötet! Bevallom, e fölött magam is hezitáltam – hogyan lehet riportokat írni a szerelemről? Lehet: a megszólalókat a téma kapcsolja egymáshoz.
Tóth László a Magyar Szó újságírója, majd a Dunatáj lap szerkesztője volt. Terepjárás során rengeteg apró történetet összegyűjtött, közülük sokat közreadott. Úgy két éve jelezte, hogy megörökölt egy testes naplót, húsz füzetet kitevőt, amely főleg a naplóíró szerelmi életével foglalkozik, és az örökséggel együtt járt a meghagyás is, hogy az örökség kedvezményezettje publicisztikájában fölhasználhatja a naplóban bejegyzetteket.
Nem volt kétséges, a könyv megszületik, a tartalma a megjelenéséig előttem is titok maradt. Most már látom, van benne olyan, hogy „I. fejezet”. A fejezetre bontás nem kötelező velejárója egy riportkönyvnek, ám legyen, így legalább tudjuk, újabb fejezetek is várhatóak. Majd sorjáznak a szerelmi történetek. Zömmel a múlt század nyolcvanas éveiből, úgy, ahogy az akkori „normálisoknál” szokás volt. Adott egy lány, meg egy fiú, akiket összeboronált a sors, születtek gyermekeik, vagy nem, szüleik belekavartak a házasságba, vagy nem, eltörött valami, és folytathatatlanná vált az érzelmi kapcsolat, vagy eltörött valami, de valakinek nem volt ereje kilépni a mókuskerékből. A történetekbe beszüremlik a nyolcvanas évek szociális helyzete, még idehaza is lehet megélhetést találni, Nyugaton van munka bőséggel, ám idehaza már megjelent a fiatalok azon rétege, amely képtelen magával mit kezdeni, kávézókban, kocsmákban rontja a levegőt szülői kitartottként.
A szerelem viszont nem lángol romantikus hevülettel ezekben a történetekben, nincsenek szivárványos eksztázisok, drámai meghasonlások vagy számonkérések. Tények vannak, ahogyan azokat az újságíró rögzítette jegyzetfüzetében. Érzelem-injekciókkal csúnyán el lehetett volna rontani ezeket a mini elbeszéléseket, amelyek szürke eszköztelenségükben csigázzák fel az olvasó fantáziáját, és sarkallják továbbolvasásra. Én így jártam vele, bizony, habzsoltam a történeteket.
Az egyik elbeszélés pedagógus szereplője tesz egy zseniális észrevételt: „A szerelemnek van egy szürke mindennapi tartozéka, velejárója is – az élet.” Tóth László riportkönyvében úgy ír a szerelemről, hogy voltaképpen erről a szürke ragacsról, az életről alkot galériát.
A II. fejezet jó sokára, a könyv 145. oldalán tűnik föl, innét kezdve foglalkozik a szerző az elhalálozott barát szerelmi naplójával.
A kötet számtalan szöveghelyen lehetőséget nyit a szerelem mivoltának racionális, és értelmen túli megközelítésére egyaránt. A fodrásznő című fejezetben például így: „A fodrásznő ugyanis, már ott a tárlaton is, azt vallotta, hogy nincs szerelem, hogy ez egy nemlétező kategória, mert az emberek gyakran összetévesztik a barátságot a szerelemmel. Nincs szerelem, csak szükségletek léteznek, igények és elvárások vannak, a többi pedig az ember fabrikátuma, kitalációja... Csak álom és mese...
Sohasem ellenkeztem vele, bár én egészen másként láttam a világot, a nő és a férfi viszonyát is. Hittem, hogy a szerelem örök az ember életében, hogy szerelem mindig volt, van és lesz. Ez a női-férfi párharc az élet örök forrása, szinte kiapadhatatlan. Ő mindezt másként látta. Meggyőződése szerint ez az örök párharc a nő és a férfi között nem a jövő és a szebb futurum miatt zajlik, ez a reménytelen és megoldhatatlan küzdelem csakis az önzésen és a hiúságon alapszik.” Erről a kettősségről szól Tóth László könyve, amelynek harmadik, legrövidebb és legpoétikusabb fejezete tiszteletadás Esterházy Péter Egy nő című regénye előtt, ami voltaképpen előfutára volt a Szélcsengőnek: könyv a nőről, amelynek a hőse voltaképpen a férfi. Ha ez az állítás értelmezhetetlen, nincs más hátra, mint elolvasni Tóth László könyvét.
Aki számára soknak bizonyul a 190 oldal – noha egyáltalán nem sok! –, a szerző tömören is összefoglalja a szerelemről alkotott véleményét. A férfi és nő érzelmi világában a szerelemnek négy fokozatát különbözteti meg.
„Szenvedélyes szerelem – a szenvedélyes szerelem példájára mindig is a Rómeó és Júlia esetét ismertetem beszélgetéseiben. Ez esetben és minden hasonló esetben is van egy majdnem áthidalhatatlan akadálya a szerelem korlátok nélküli beteljesülésének. Nevezhetném talán reménytelen szerelemnek is, de a szenvedély és a helyettesíthetetlenség érzése a mérvadó ezekben a ritkán előforduló lelki állapotokban.
Hiúság-szerelem – a legegyszerűbb megfogalmazás szerint: én azért szeretlek téged, mert te engem nem szeretsz. Ez esetben, ugye, a hiúság sértődékenységéről van szó, és ez vezet tévútra.
Kedvtelés-szerelem – nevezhetném ezt látszatszerelemnek is. Miért? Mert ugyan érzelmi világom szegényes, nem ismerem a szenvedélyt, de erőltetetten elhatározom, hogy társat keresek magamnak és elhitetem önmagammal, szinte beképzelem, hogy szerelmes vagyok.
Fizikai, testi szerelem – ehhez nem kell sok magyarázat, sem erős megindoklás, talán ez esetben az önámítás alapján kerül terítékre az, hogy elhitetem önmagammal – szerelmes vagyok.”
A részletesebb tájékozódáshoz újfent a Szélcsengő elolvasását ajánlom!
