Megjelent Lennert Móger Tímea negyedik kötete. Már ez a megállapítás is ellentmondástól terhes, mint a költészet általában. Arra gondolok, hogy a kötet egyelőre csupán elektronikus formában érhető el a kiadónál, a „könyv megjelenése” alatt pedig általában a papíralapú nyomtatvány boltba kerülését értjük. Ám a szegedi kiadó ígérete szerint erre se kell sokat várni.
Nem pártolom az „üvegről olvasást”, nem hozza át a kézbe fogható tárgy okozta izgalmat, a lapok felütésének finom erotikáját, és csak feltételezhetővé teszi a szerző által készítettet, elmozdításokra, csúsztatásokra, formai és színmanipulációra alapuló illusztrációinak nyomtatásban leképzett érzékiségét.
A szöveg viszont ugyanúgy olvasható, mint papírról, mindössze a nyomdaillat hiányzik belőle.
A Falvédőszövegek kapcsán majdnem azt írtam, hogy a szerző negyedik verskötete, de ezt mégsem állíthatom egy prózaszöveggel kezdődő kiadványról. A gyűjtemény ugyanis elegyesen tartalmaz verset, kisprózát, prózaverset, amelyeket a lírai alaphang kapcsol egymáshoz, így nyugodtan nevezhetjük lírai alkotások gyűjteményének, és ebbe bele kell értenünk még az illusztrációk lírai absztrakcióját is. Más, mint a korábbiak: Kollázs, 2012; Innensemerre szigetecske, 2015; Homo labilis, 2018, de mindhárom kötet jellegzetessége visszaköszön az új művekben. Kevesebb bennük a szójáték, noha nem maradtak el, több bennük az önfeltárulkozás, mélyebb az elmélyülés, hangsúlyosabb, de nem tolakodó a nemi identitás megfogalmazása, és mindezt a lírai attitűd tökéletes szövete hálózza egybe.
Az előző három kötetben a költőnő mintha azt kívánta volna bemutatni, hogy „lám, ezt is tudom”, vagyis zsonglőrködni a szavakkal, eljátszani a nyelvvel, most meg eljutott a „lám, ez vagyok én” önteremtő verseléséig. Sőt, ezzel egyetemben szinte a költészet egyenes tagadásáig. „Ennek a garzonlakásnak az ablakából pont olyan az ősz, mint amilyen” – írja, és ezzel a költői trópusok alapjának, a hasonlatnak az érvényességét kérdőjelezi meg. Körmönfont fogalmazás, kíváncsiságot (reményt) kelt, de a mondat lebegőben hagyott befejezése kijózanít, nincs a látványban semmi különös, tehát költőileg hasznavehetetlen, és ez lelombozó. Kiábrándító, elkeserítő, sőt, kétségbeejtő. A költőnő ugyanezt érzi magánéletének alakulásában is. A Menni vagy nem lenni című forgatókönyvében megjósolta, hogy maga is megpróbálkozik a külföldi egzisztencia megteremtésével, és hogy vesztesként (vagy éppen győztesként) mégis hazatér. Erről mostani kötetében is olvashatunk: „A rokonaimmal ritkán találkozom. Nyirkos őszi árnyéknak érzem magam közöttük. Életrevalóak, dolgosak és a saját anyanyelvükön csak belül sírnak. Már. Még. Bevándorlók, akik kivándoroltak önmagukból. Nem leszek képes rá. Nem leszek képes rá. Ezt mantrázom, majd eloltom a lámpát és bealszom.” Elmenni vagy maradni – egy próbát megért, költői poggyász lett belőle: „Megfutamodás volt idejönni. Bátorságra vall, ha hazamegyek.”
Egy felnőtt, nemi vágyát nem palástoló, máskor a testiség iránti viszolygását is kifejezni képes nő, akiről nem tudni, mi lenne inkább: szerető vagy feleség, a normális élet iránti vágyainak kivetítése ez a reménytelenségtől, kilátástalanságtól, magánytól terhes könyv.
Korábbi alkotásaiban a költői szituáció inkább formai jellegű volt, a szójáték, a nyelvfilozófia, a jelentés-átértelmezés vitte a prímet, majd lassan leszakadtak ezek az avantgárd beidegződések, és a jelenlegi lírai periódusa már az érzelmek megfogalmazására és átadhatóságára összpontosít. Ennek folyományaként prózai szövegeiben is a költő, szólama szerint a költőnő beszél. Prózái lírai remeklések. Bölcselkedő elmélyülései filozofikus önvizsgálatokat eredményeznek. Tőmondatainak – szómondatainak drámai feszültsége szétrobbantja a prózaszöveget, és kitölti a prózavers lírai keretét. Ettől lesz teljes ezen lírai alkotások gyűjteménye.
