„Zaklatott álmából ébredve egy áprilisi hajnalon Z. rettenetes felfedezést tett.” Ezzel a kafkai felütéssel indítja Takács Zsuzsa A sóbálvány című, tizennégy tárcanovellát tartalmazó kötetét. A művek létrejöttének periodicitásából kifolyólag a sorozatra bizonyos értelemben a naplóírás sajátos formájaként is tekinthetünk, a szövegekben működő intertextuális háló révén pedig olvasónaplóként is olvashatjuk a kötetet. A történetek főhőse Z., a szerző alteregójának is tekinthető budapesti értelmiségi, aki a történetekben különféle foglalkozásokat űz, de bármilyen szerepet is vállaljon föl, alaptermészetéhez híven mindvégig hajlamos marad a metafizikus gondolkodásra.
A kortárs magyar költészet egyik legjelentősebb alkotójának prózakötete a Kossuth-díjas szerző Élet és Irodalom hasábjain 2016-ban megjelent tárcanovelláit gyűjti egybe. A művek a jelen és a közelmúlt eseményeiből táplálkoznak, sokszor olyan az olvasó érzése, mintha a tévében látott és a rádióban hallott hírek és tudósítások enyhén groteszk folytatását olvasná. Ébrenlét és álom, valóság és szürrealitás mezsgyéjén egyensúlyoznak Takács Zsuzsa abszurd történetei, egyedi módon boncolgatva mind az egyén világba vetettségéből eredő kínos kérdéseket, mind a társadalmi viszonyokból származó időszerű és történelmi vonatkozású témákat. A többnyire lidérces hangvételű novellákat mindeközben finom irónia hatja át, ami egyrészt oldja a feszültséget, másrészt pedig a groteszk világ újabb útvesztőjének irányába kanyarítja el a cselekmény menetét, mint amikor elárulja, hogy „Z. titokban azt remélte, hogy letörtségét nem a bel-, esetleg külpolitikai helyzet, hanem nyomasztó álmai okozzák”.
Takács Zsuzsa többidentitású hőse semmin sem csodálkozik, egy-egy meghökkentő fordulatot, a realitásból az abszurdba áthajló fejleményt a világ legtermészetesebb dolgaként él meg, nem ritkán önmaga serkentve a bolyongást e szövevényes térben: „Z. egy hajnali énekóra után szokatlanul feldobottnak érezte magát. Elhatározta, hogy rémálmait igába fogja, nem vesz be több nyugtatót, és pusztán akaraterejére támaszkodva vág utat a sűrű dzsungelen át a boldog látomásokig.” Alkotójához hasonlóan Z. számára is minden tapasztalat egyenértékű: származzon az a magánéletéből, a közéleti eseményekből, a fantázia világából, olvasmányélményből vagy éppen (rém)álomból. Legrosszabb esetben úgy jár, mint a viccbéli beteg, aki feldúlt állapotban a szemfülészetet keresi, hiába mondja neki a portás, hogy csak szemészet vagy orr-fül-gége szakrendelés van az SZTK-ban, a beteg mégsem tágít, és a portás érdeklődésére suttogva árulja el panaszát: „Mást látok, mint amit hallok.”
A szerző a társadalmi visszásságokat tárja föl, hol megriasztva bennünket, hol fanyar mosolyt csalva arcunkra, miközben folyamatosan töprengésre ösztönöz. Tárcanovelláit rengeteg allúzió és irodalmi vonatkozású utalás szövi át, ami a fogékony olvasó számára kiszélesíti az olvasmány értelmezési lehetőségét. Az irónia és a humor eszköz a szerző kezében, ami a lidércszerű valóság feldolgozását segíti, egyben pedig a remény lehetőségét is felvillantja. Hasonmás hőse lehet a sóbálvány, aki időről időre visszatekint életére, városára, a múltra, és bármennyire is nyugtalanítsa olykor a látvány, mindvégig sikerül megőriznie optimizmusát. Nem csoda, hiszen Z. gyógyíthatatlan betegsége a szabadságvágya.
