Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Böndör Pál a huszadik század második fele magyar költészetének egyik legjelentősebb képviselője (adja magát a kérdés, hogy irodalmunkban valójában mikor is kezdődött a huszonegyedik század, de ebbe most ne mélyedjünk bele), ennek ellenére munkássága Magyarországon viszonylag ismeretlen. Az Új Symposion tagjaként, annak legismertebb alkotói (Tolnai Ottó, Domonkos István, Fenyvesi Ottó, Sziveri János, hogy csak a legnagyobbakat említsük) mellett, minden bizonnyal nagy kihívást jelentett a költőként való talpon maradás, viszont az egyedi hang, a világ dolgainak sajátságos formába öntésének képessége alapján Böndörnek is ott a helye, ahol költőtársainak – a legfelső polcon. Hogy ez ne csak képletesen legyen így, arról a Forum Könyvkiadó Intézet gondoskodott, ugyanis a közelmúltban megjelent Finis című, Böndör Pál egybegyűjtött verseit tartalmazó kötet mindenki számára elérhetővé tette a szerző életművének legnagyobb részét.
A kötet címe kissé zavarba ejtő, Finis – mintha valaminek a lezárása felé rohannánk; a futó túl van a táv felén, és a cél előtt mozgósítva megmaradt energiáit – hajrába kezd, és rohan a kifulladásig, a célig. Több ez mint sport, maga az élet, és ezáltal maga a költészet, a böndöri költészet, amely újra és újra hajrázni kezd (az el nem döntött, hogy egyazon futamon, vagy futamok során), és újra és újra minden energiát beleadva formálja önmagát, és az áhított cél elérése érdekében felhasználja a korábbi finisek tapasztalatát. A játék nem babra megy, és ebben a futamban csak a legjobbaknak osztanak futócipőt. Ha már a sportnál tartunk, a böndöri költészet esetében nem tehetjük meg, hogy ne említsük meg a focit, ami szintén maga az élet, és persze a sakkot, amely nemcsak maga az élet, hanem maga a háború, annak minden szörnyűségével és szépségével együtt.
Az életet emlegetem, a háborút, mintha csak ilyen és ezekhez hasonlóan nagy volumenű jelenségek bukkannának fel ebben a költészetben, de ez koránt sincs így. A parányi dolgok ugyanolyan fontosak, sőt folyamatosan át-átveszik az irányítást, és a szerző nem tud ellenállni a mindennapok banalitásában rejtőzködő metafizika igézetének, és a leghétköznapibb dolgok is valami mélyebb jelenségre utalnak – reggel papucsot húzunk, akár az istenek, a légy zümmögésében ott az elmúlás, és földrészek indulnak meg borotválkozás közben. Nem kell messzire mennünk, hogy nagy távolságokat bejárjunk.
Nagy kérdésekre nagy válaszok – mindezt anekdotázva, bajsza alatt mosolyogva (ténylegesen és átvitt értelemben is) tálalja a szerző, kikacsintva az olvasóra vagy egy harmadik személyre, aki csak azért van jelen, hogy megfigyeljen bennünket, és utána árulkodjon a szerzőnek, ha esetleg hangosan felkacagunk vagy éppen ellenkezőleg, ha nem vesszük a poént, ami mindenhol jelen van, az első laptól az utolsó oldalig, mint a sajátságos böndöri hang egyik leghangsúlyosabb jellemzője. Itt kell kitérnünk a kötet illusztrációira, Maurits Ferenc fényképkorrekciói is magukban hordozzák a humort, a fáradtságtól eltorzult arc mosolyt csal a kívülállók arcára, akik nem érzik át a futó szenvedését, amikor már minden egyes méter kihívást jelent – ilyenek vagyunk mi, emberek, az oldalvonalnál állva mosolygunk, míg mások küzdenek, és ebben Böndör Pál támogat bennünket, könyökével megbök bennünket, hogy nini, figyeld már… És szerzőnk ugyanígy viszonyul az öregséghez és a betegséghez. Különleges képessége van ahhoz, hogy ebben is meglássa a humorforrást. Esterházy a benne növekvő rákos daganatot becézgette, és Böndör ugyanígy barátkozik az idős korral és az azzal járó panaszokkal, és mi mosolygunk – ilyenek vagyunk mi, emberek, az oldalvonalnál állva mosolygunk, míg mások küzdenek, és ebben Böndör Pál támogat bennünket, könyökével megbök bennünket, hogy nini, figyeld már…
A fentebb tárgyalt jelenségeken kívül számos dologról beszélhetnénk még, a kortársakhoz írt versekről, a magyar irodalom klasszikusainak megidézéséről, hogy a szabadversek mellett mikor és milyen arányban jelennek meg a kötött formák, hogy mikortól beszélhetünk bravúros rímelésről, hogy ezek a rímek milyen jelentés- és humortöbblettel ruházzák fel a verssorokat, és hogy a célba érés helyett valójában egy újabb kötet ígérete zárja a kötetet. Az életmű jelen pillanatban is formálódik, és a Finis után kíváncsian várjuk a folytatást.
Végezetül csak egy jelenségre szeretném még felhívni a figyelmet. Ez pedig a hiány. A vaskos kötet annak ellenére, hogy látszat szerint a teljesség igényével készült, nem a teljes életművet tartalmazza, hanem csupán válogatást ad a költő több évtizedes munkájából. Harkai Vass Éva utószava szerint egy-egy szerző nagy gondban van, amikor a pályafutása elején íródott szövegek megítéléséről van szó, és ezeket utólag nem mindenki vállalja fel. Így van ez a jelen kötettel is, ami így hiányos maradt, és nem nyújt teljes képet Böndör Pál költői pályájáról.
