Milyen a jó újságíró?
Nyilván sokféleképpen megválaszolható a kérdés. Nyilván nem egy újságcikkben, hanem egy könyvtárt megtöltő szakirodalom terjedelmében lehetne elemezni a választ. Nyilván, ha olvasóinknak tennénk fel ezt a kérdést, ezerféle választ kapnánk. És nyilván mindegyikben lenne is valami igazság. Merthogy tipikusan olyan kérdés ez, amelyre nem adható teljesen egzakt, pontos és kimerítő válasz. Egy kicsit olyan, mintha azt kérdeznénk, milyen a jó bor, vagy a jó marhapörkölt. Embere és ízlése válogatja.
De épp ezért, a kérdésre adható válaszok sokszínűsége miatt megfogalmazható és elfogadható egy következő meghatározás is: a jó újságíró a saját fejével gondolkodik, a tények objektív ismeretén és közlésén túl általában mindenről megvan a saját véleménye is, tehát véleményt alkot és ezáltal formál. Cikkeivel és írásaival időszerű és valós társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet, egyszerre folytat párbeszédet ezekkel a problémákkal, az azokat megoldani hivatott politikusokkal és az olvasóival, jó értelemben véve tehát: provokál.
Ha elfogadjuk ezt a mércét és definíciót, akkor elmondhatjuk: Aleksandar Tijanić jó újságíró volt.
Đakovicán született 1949-ben, és a középiskola elvégzése után újságírást tanult a belgrádi Politikatudományi Egyetemen. Mint az osztálya egyik kiemelkedő tehetsége, állásajánlatot kapott a tekintélyes NIN hetilaptól, amit el is fogadott – ennek következtében viszont az egyetemet soha nem fejezte be. Szakmai pályafutása során írt a zágrábi Start és Danas lapoknak, a spliti Nedjeljna Dalmacija napilapnak, a szarajevói Oslobeđenje újságnak, azaz rövid idő alatt Jugoszlávia egyik legismertebb és legnépszerűbb újságírójává vált. Az ország széthullása után szerkesztette a Sportski Žurnalt, alapítója volt a Politika Televíziónak, első igazgatója a BK Televíziónak. Tájékoztatási miniszter is volt 1996-ban, igaz, csak rövid ideig, néhány hónap múltán lemondott. A miloševići időkben az ellenzék egyik szócsövének számító Građanin című napilap alapítója, de állandó rovata volt az Evropljanin hetilapban is. Milošević bukása után Vojislav Koštunica elnök médiatanácsadója 2001 és 2004 között.
Ekkor, még Koštunica idejében jut el szakmai pályafutása utolsó állomására is: 2004-ben kinevezik a Szerbiai RTV igazgatójának. Egyrészt ekkor válik újságíróból „közéleti személyiséggé”. Másrészt ekkor éri a legtöbb nyilvános támadás, egyetemi végzettség hiányában ugyanis a pályázati feltételeknek formálisan nem tesz eleget, az elnök mégis őt nevezi ki a közszolgálati tévé élére. Harmadrészt, ennek ellenére érdekes módon az egymást követő elnökök és hatalmak mégis megtartják őt ebben a funkciójában, ennélfogva a halál is ebben a pozíciójában éri utol, október 28-án, azaz három nappal ezelőtt, belgrádi lakása előtt.
Egy ember halála esetén az érdemeit és a tevékenységét szokás méltatni. De vajon mi jellemezhet és méltathat jobban egy újságírót, mint a saját cikkei, munkássága? Sajátos és rendhagyó méltatásként következzen tehát zárszóként egy csokor idézet Aleksandar Tijanić írásaiból, nyilatkozataiból, gondolataiból.
„Minden alkalommal, amikor tollat ragadtam valaki ellen, tulajdonképpen önmagamra emeltem kezet.” A NIN-be való megérkezése után: „Adjatok egy papírt és egy ceruzát és megb...om az anyátokat!” „A harcos természetem legyőzte az intelligenciámat.” „...egyébként meg, minden politikus, aki sózza az agyunkat, a saját pecsenyéjét sózza.” A szerbiai tévéműsorokról: „Minél mélyebb a válság, a néző ízlése annál sekélyesebb. Ugyan milyen műsornak, milyen Shakespeare-nek lenne esélye arra, hogy legyőzze a polgár nappali szobájába élőben közvetített coitusokat, maszturbálásokat, defekációkat, és minden egyéb mentális elferdülést? Aggasztó azonban, hogy ezek a műsorok csak Szerbiában tartoznak a legnézettebbek közé.” A mai újságírásról: „Az újságíráshoz ma nincs szükség írástudásra. Elég egy mobiltelefon meg egy kis vérszomj.” Arról, hogy miért nincsenek a Szerbiai RTV-ben gyerekműsorok: „Mindig ugyanaz a kérdés, és arra ugyanaz a válasz. Mik a mai gyerekek? Aranyos, ellenállhatatlan kis monstrumok, akik már kétéves korukban nyomkodják a táblagépet, videoklipeket, rajzfilmeket, zenét töltenek le maguknak. És mi most vegyük el tőlük az elektromos kütyüjeiket, és csináljunk nekik gyerekműsort. Próbálják meg! Nincsenek már azok a gyerekek és nincsenek már azok az írók.” És végül önmagáról: „Tíz év után sem, amióta ebben a pozícióban vagyok, nem tulajdonítok önmagamnak semmilyen jelentőséget. Egy egyszerű kis újságíró vagyok, aki írni szeretne.”
