Bolyai Farkas és fia, János a matematikai kérdéseken kívül a tudományok majd minden területét vizsgálták. Foglalkoztak nyelvészettel, történelemmel, filozófiával, erkölcstannal, politikával, pedagógiával, művészettel. Az emberi tudásanyagot igyekeztek összefoglalni. Megközelítőleg tízezer oldal őrzi fejtegetéseiket a tudományok legkülönbözőbb területeiről.
Hogy mi köze a Bolyaiaknak Benkő Samu erdélyi művelődéstörténész portréjához?
A Széchenyi-díjas professzor ötvenéves kutatómunkája eredményeként elkészítette Bolyai János kéziratainak katalógusát. Megfejtette Bolyai írásjeleit, és összeállított két kötetre való szöveget a nem matematikai vonatkozású kéziratokból. Ebből kiindulva nyilván az sem véletlen, hogy a filozófus végzettségű Benkő Samu otthon van a művelődéstörténetben, a történelemkutatásban, a nyelvművelésben is. Talán az egyik legfontosabb éppen az említett Bolyai-hagyaték feldolgozása, de sorolhatnánk más könyveit, különféle jegyzeteit, előadásait, történelmi kutatómunkáit. Ez utóbbival kapcsolatban, ha megkérdeznénk, kinek a megbízásából és mi célból kutatott, valószínűleg nekünk is ugyanazt válaszolná, mint a Magyar Országos Levéltár kérdőívében feltett kérdésre: „A magam gyönyörűségére.” (Állítólag akkor az egyik tisztviselő megjegyezte: ügyelni kell, vajon épelméjű-e ez az Erdélyből jött „idegen”.)
Benkő Samu református lelkészcsaládban született Lőrincfalván, 1928. február 25-én. A középiskolát a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári református kollégiumban végezte. 1946-ban, a második világháború utáni első romániai választások során a Magyar Népi Szövetségben dolgozott Balogh Edgár mellett. A Bolyai Tudományegyetem filozófia karán tanári oklevelet szerzett, ezt követően rövid ideig Fazekasvarsándon tanított. Tanársegéd volt Gaál Gábor mellett a kolozsvári egyetemen. 1952-ben kizárták a pártból és elbocsátották az egyetemről, olyan záradékkal, hogy csak fizikai munkát vállalhatott. Írni is csak álnév alatt írhatott. 1953-tól a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében lett kutató. 1957/58-ban a Korunk szerkesztőjeként dolgozott. 1975-től 1988-as nyugdíjba vonulásáig a Román Akadémia kolozsvári könyvtárának volt a tudományos főmunkatársa. Felesége B. Nagy Margit művészettörténész volt. Testvéröccse Benkő Lóránd nyelvészprofesszornak.
Gyermekkori élete valószínűleg úgy telt, ahogyan a többi hasonló korú, szigorú erkölcsű családban élő fiúgyermeké. Talán innen hozta magával a családról és a nemzetről alkotott képét is. „Nyelvünk két legtermészetesebb közösségi szerveződésünket, a családot és a nemzetet tartotta és tartja össze.”
Gyermekéveiről nem mesélt sokat zentai találkozásunkkor, de azt elmondta, csak keveseknek adatik meg, hogy napra pontosan meg tudják mondani, mikor ért véget ifjúkoruk. Benkő Samu esetében ez a dátum 1949. november 3-ára esett. Ez Balogh Edgár, a kolozsvári állami magyar egyetem rektora, a Romániai Magyar Népi Szövetség egyik vezetője letartóztatásának éjszakája volt, akinél Benkő Samu megszállt akkor éjjel. Ami akkor történt, egy életre meghatározta sorsát. Az egyetemet még befejezhette, de elbocsátották egyetemi gyakornoki állásából.
Baráti segítséggel ekkor kezdett el komolyabban foglalkozni a két matematikus által fölhalmozott tudásanyaggal. A diákévekből hozott kíváncsiság és a munkanélküli állapot előhívta belőle a Bolyai-kutatót, ami végül is hozzásegítette ahhoz, hogy Sztálin halála után a Román Akadémia kutatóként alkalmazta.
„Egy olyan iskolába kerültem, ahol a tanító bácsi, Gagyi László elvitt a marosvásárhelyi református kollégium nagy könyvtárába, ahol láthattuk a Bolyaiak könyveit, kéziratait, körzőit, vonalzóit, sakktábláit, sőt az exhumáláskor kiemelt koponyáit is. Ez olyan megrendítően hatott rám, hogy kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben. Ráadásul a diákok körében nemzedékről nemzedékre szálltak bizonyos mesék, hogy ez a két tudós ember mi mindenben tért el a hétköznapi élettől: hogy veszekedtek, hogy párbajra is kihívták egymást, hogy féltékenyek voltak egymásra stb. Tehát ezek a diákszájon formálódó események fölkeltették a gyerek fantáziáját.”
Fontos szerepet játszott az erdélyi művelődéstörténet 18/19. századának kutatásában. Tanulmányokat írt Kemény Zsigmondról, akinek közreadta a naplóját is, munkatársa volt a Románia történelme III. kötetének, sajtó alá rendezte Szenczi Molnár Albert naplóját, II. Rákóczi Ferenc vallomásait. Egyik szerkesztője volt a Kriterion Könyvkiadó Téka sorozatának. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megálmodóiról, az erdélyi történetírási és intézményteremtési törekvésekről több szaktanulmányban számolt be.
1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Romániában és Magyarországon egyaránt több díjat és kitüntetést kapott: a Román Írószövetség díja (1971 és 1984), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994), Nagy Imre-emlékplakett (1994), Széchenyi-díj (1997), Kemény Zsigmond-díj (1997), a Magyar Művészeti Akadémia aranyérme (1999), Bethlen Gábor-díj (2000) stb. A romániai rendszerváltás után 1990-ben újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesületben alelnöki (1990–1994), majd elnöki (1994–2002) tisztséget viselt.
Volt azonban idő, amikor a némaságot választotta, amikor hosszú évek teltek el úgy, hogy egyetlen szót nyilvánosan nem ejtett ki, nyomtatásban nem jelentetett meg. Ezeket az éveket nem jelzik fiókba zárt kéziratok. Nem látta értelmét az írásnak. Annál többet olvasott azonban, élettapasztalata új mondanivalókkal egészítette ki a régi igazságokat. Tanult, építkezett. Hogy ekkora élettapasztalattal és tudással miért nem kapott soha katedrát?
„Engem hatvan esztendeje eltanácsoltak az iskolától. A könyveimben azonban leírom, amit tudok. Így elmondtam a magamét, és meghallgattak. Amíg élek, motyogok, monologizálok, ha egy ember is akad, aki meghallgat.”
Benkő Samu az április 18-a és 21-e között megrendezésre kerülő jubileumi, XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz: nyolcvanötödik születésnapján köszöntik.
