„Milyen nap van ma?” – törte meg a „kölcsönvett” iroda csendjét a halk és szelíd hang. „Szerda” – válaszoltam tekintetemet továbbra is a képernyőre szegezve és folytatva a gépelést. „Azt én is tudom, de hányadika van?” – érkezett a következő kérdés. Ekkor már felismertem a hangot, felemeltem a tekintetemet és kissé hebegve kiböktem, hogy tudtommal 9-e. „Rendben, akkor holnap van 10-e, Judit névnapja.” „Van esetleg egy kedves Judit ismerőse?” – próbálkoztam lezserre venni a hangvételt, ám még mielőtt megérkezett volna a válasz – „Hát persze, legközelebbi munkatársaim egyike Judit” –, már meg is bántam, elvégre tudnom kellett volna. Váltottunk még néhány szót, majd miután távozott, szokásos sutaságom miatt ostoroztam magam, végül azonban azzal tettem pontot az önbírálatra, hogy beszélgetőtársam legalább megtudta, hányadika van, én pedig mélyebb betekintést nyerhettem Potápi Árpád János személyiségébe.
Odafigyelés és gondoskodás.
A Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkárának tisztségét 10 éven át betöltő Potápi Árpád János október 17-én 57 éves korában hunyt el, ma délután a bonyhádi evangélikus temetőben kísérik utolsó útjára. Habár az egyéb szakpolitikákhoz hasonlóan a nemzetpolitika sem egyszemélyes műfaj, Potápi Árpád János egyike volt azoknak, akikre a nemzetpolitika és a nemzetegység megtartása, illetve erősítése megtestesítőjeként tekintettek, határon innen és túl egyaránt. Óvoda- és iskolafejlesztéseket jött megtekinteni, felújított templomokat körbejárni, központi szereplője volt a gazdaságfejlesztési program legjelentősebb fejezetei bemutatásának, megemlékezéseken, kulturális és társadalmi eseményeken vett részt. Nem a bársonyszékbe süppedő szalonpolitikusok közé tartozott, hitt a személyes jelenlét erejében. Itt volt, amikor ünnepelni és büszkélkedni kellett, jött, amikor a folyamatokat rövid- és hosszútávon befolyásoló bejelentések szerepeltek napirenden, de akkor is, amikor a kudarc, a kihívás vagy a gyász határozta meg az adott pillanatot. A vajdasági magyar politikum képviselőinek szavai szerint ő volt az, akihez elképzeléseikkel fordulhattak és ő mindig segített sikerre vinni azokat. „Büszke vagyok arra, hogy 2010. május 26-án én is igennel szavaztam a kettős állampolgársági törvényre. Ha az elmúlt 12 évben nemzetpolitikában csak ennyit tettünk volna, az is óriási eredmény lenne. Száz éve vártunk a pillanatra, hogy ezt meg tudjuk tenni. Azóta olyan nemzetpolitikának lehetünk a részesei, amelyre külhoni és magyarországi, valamint diaszpórában élő magyarok egyaránt büszkék lehetünk. Csak eredményekről tudunk beszámolni” – nyilatkozta 2022-ben. Ekkor arra is rámutatott, hogy a magyarországi nemzetpolitika alakítói nem önkényesen döntenek a foganatosítandó intézkedésekről, minden egyes cél és határozat alapját a külhonban élő magyarok igényei képezik, „majd később együtt örülnek a sikereknek”. Vallotta, hogy éppen ezek a sikerek viszik előre az embert, még akkor is, ha a heti ötezer kilométeres autózás fárasztó tud lenni. „Soha nem szoktam azon gondolkodni, hogy mindennek van-e értelme, de azért egy-egy hét elteltével felmerül az emberben, hogy van-e értelme hetvenhetedszerre elmenni oda-vissza kétezer kilométert, ám mindig arra jutunk, hogy van, mert megint új dolgokat láttunk, megint új emberekkel találkoztunk, megint új értékekre figyeltünk fel.” Egy nem sokkal korábbi interjújában megállapította, a Kárpát-medencében Vajdaságban sikerült a legeredményesebben megfogalmazni, majd megvalósítani a nemzetpolitikai célokat.
A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség 2021-ben, a nemzeti összetartozás és a nemzeti újrakezdés évének fordulóján az Aranyplakett díjjal tüntette ki tevékenységét. Az indoklás értelmében „Potápi Árpád János szolgálata, a Kárpát-medencei, és ezen belül is a délvidéki magyarság megmaradásáért és szülőföldön való boldogulásáért végzett áldásos tevékenysége nélkül nem élnénk, nem élhetnénk ma azt a magyar világot, amely a cselekvő mindennapokban és mindennapoknak ad erőt, ad új hitet s szívet”. A kitüntetés átvételét követően kiemelte, a Vajdaságban élő magyar közösség olyan utat járt be, amely a többi magyar nemzetrésznek, magyar nemzeti közösségnek például szolgálhat. Ezt követően adott televíziós interjújában elmondta, soha nem számított semmilyen díjra, hisz mindig azt csinálta, amit szeret, azaz munkáját nem munkaként élte meg. Ekkor árulta el azt is, hogy nem szereti a pátoszos kifejezéseket, így például a hivatás szó használatát is kerüli. „Általában azt érzem az embereken, hogy inkább szeretnek, minthogy nem szeretnek. Sokan biztosan nem törődnek azzal, hogy szeretik őket vagy sem, én nem ehhez a kategóriához tartozom. Jó érzés megtapasztalni azt, hogy ha például otthon elmegyek bevásárolni, akkor a helyiek általában szeretettel fordulnak hozzám, és habár már nem vagyok polgármester, mégis elmondják, hogy hol vannak az utakon a kátyúk vagy mit kellene kijavítani. Ez már nem rám tartozik, de szívesen vállalom. Ezek a kis dolgok sok esetben fontosabbak egy-egy díjnál.”
Mindig büszkén beszélt bukovinai székely származásáról, kiemelve, hogy feltehetőleg ez is meghatározta későbbi szakmai, illetve politikai-nemzetpolitikai pályafutását. Nagyszülei még Bukovinában születtek, míg a kitelepítések korszakában édesapja már Moholon, édesanyja pedig Bonyhádon.
Sokan tudták róla, hogy az összes magyarországi miniszter és államtitkár közül ő vezetett a legtöbbet, hisz nem volt sofőrje. „Minden férfi azt gondolja, hogy ő vezet a legjobban a világon, aki nem így gondolja, az nem is igazi férfi. Három-négy havonta rádöbbenek, hogy most nem én voltam a legjobb sofőr, de mindig megjavítják az autót. Ez az egyik. A másik az, hogy saját magamban általában jobban megbízom, mint másban” – válaszolt 2021-ben a kérdésre, hogy miért nincs sofőrje. Ebben a személyes hangvételű televíziós interjúban azt ugyancsak elismerte, hogy képes éjszakába nyúlóan dolgozni, mert nem szeret korán kelni, serdülőkora óta képtelen volt megszokni a korán kelést. Szeretett futni, síelni és lovagolni, mert utóbbi tevékenység során úgy érezte, eggyé válik a természettel. Mikor 2022. június 2-án, két nappal a nemzeti összetartozás napja előtt ezen sorok írója készített vele telefonos interjút, szokatlanul türelmetlen volt, mint kiderült, aznap délután tervezett lóháton elindulnia a csíksomlyói búcsúba. Az interjúban leszögezte, „június 4-én megünnepeljük, hogy megmaradtunk, hiszen ez óriási eredmény”. „Minden nehézség ellenére kitartottunk, itt vagyunk, és minden esélyünk megvan arra, hogy sikeres, szép és nyertes évszázadot építsünk.” Ekkor arról is beszélt sokadszorra, hogy a legfontosabb az, hogy legyenek gyerekek és legyen magyar jövő.
Potápi Árpád János 1967. március 28-án született Bonyhádon. 1985-ben érettségizett a bonyhádi Petőfi Sándor Gimnáziumban, 1991-ben általános iskolai tanári oklevelet szerzett a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar nyelv és irodalom-történelem szakán, 1991 és 1994 között pedig elvégezte az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a történelem szakot, később több éven át tanárként dolgozott. 1998-tól 2011-ig a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke, 2004 és 2014 között pedig a völgységi kistérség önkormányzatai alkotta társulásnak elnöke volt. 2002-től 2014-ig Bonyhád polgármestereként tevékenykedett. A politikai életbe 1993-ban kapcsolódott be. 1998 óta egyéni mandátummal országgyűlési képviselő, 2022-ben hetedik alkalommal szerzett lakóhelyén, Tolna vármegye 2. számú, Dombóvár központú választókerületében országgyűlési képviselői mandátumot. 2011 és 2014 között az Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke, 2014-től haláláig a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkárának tisztségét töltötte be.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
