Számtalan elvárás lapul bennünk és körülöttünk. Miért gondolkodunk úgy, hogy a másik ember feltétlenül úgy kell érezzen, és azt kell tennie, ahogyan mi gondoljuk? Talán önzőek vagyunk ilyenkor? Vagy ez is a társadalmi normák egyike lenne, mint például a köszönés? Igyekszünk a gyerekeket minél kisebb korban megtanítani a köszönésre, de mi van, ha nem az elképzeléseink szerint alakul a folyamat? Ha nem megy? Belegondolunk-e abba, hogy mindez egy apró tükör számunkra, amiből sok mindent felfedhetünk magunkkal és mások elvárásaival kapcsolatban?
Egy fáradt nap után, egy visszavonulásszerű időszakban közös programot beszéltem meg az egyik barátommal. Igyekeztem leplezni a fáradtságot és a közömbösséget – be kell vallanom, így éreztem akkor magam –, mert azzá tettek a hosszú és kimerítő nap eseményei. Úgy éreztem, ez egy kötelező viselkedésforma, egy rám erőltetett érzelemsor, ami most nem én vagyok. Ezért egy pillanatban úgy döntöttem, mégis én én leszek, vagyis hogy akkor és ott csak önmagam leszek, abban a pillanatnyi állapotomban, ahogyan éppen éreztem magam. Csak úgy fáradtan, unalmasan, unatkozva, hallgatagon, csöndesen és kissé közömbösen.
(Illusztráció – Pixabay.com)
A barátom mindezt igencsak rosszul viselte. Talán ez egy természetes reakció, mivel ha az ember találkozik egy másik emberrel, akkor valamiféle interakciót kell fenntartani egész idő alatt ahhoz, hogy működjön a közöttük lévő kapcsolat vagy helyzet. Nekem csak az elején sikerült ezt megvalósítanom, amíg úgy nem döntöttem, hogy át nem adom magam a pillanatnyi hangulatomnak.
Olykor jó érzés csak hallgatni valaki mellett – legalábbis egy kis ideig – és csak létezni. Elfogadni a másik személyt, és magunkat is éppen olyannak, amilyenek abban a pillanatban vagyunk. Magam is csak arra vágytam, hogy elfogadjanak, elvárások nélkül. „Ha egyszer végre lehetnék következmények nélkül rosszkedvű valaki mellett, az azt jelentené, hogy elfogadnak.” Így gondoltam. Persze, nem ekképpen történt. A barátom kiborult, és minderre személyes ügyként tekintett. Én pedig rosszul éreztem magam. Először is azért, mert megbántottam, másodsorban pedig csalódásként éltem meg, hogy nem tudtam felvenni a megszokott álarcot, harmadszor pedig úgy éreztem, hogy mivel nem lehettem önmagam, elutasítottak – vagyis különféle elvárásokkal közeledtek felém, azt várták el, hogy tegyem fel a megszokott kérdéseket, hogy legyek jókedvű, kommunikatív, érdeklődő – hiszen ez a normális ilyenkor. Az emberek gyakran szeretnék másokat boldognak, pozitívnak látni, és ezért az elvárásuk az, hogy ha találkoznak valakivel, akkor jókedvűnek kell lenniük. Vagy különben minek jöttek el a találkára? A társadalmi normák és a kultúra dönt. Sok ember úgy véli, hogy a jókedvűség, a pozitív hozzáállás vonzóbbá teszi őket mások számára.
Elfogadtam a kellemetlen állapotomat, mert jól éreztem volna magam abban a hitben, hogy működni fog a csendbenlét, hogy csak hallgatjuk a zenét, hogy szívjuk a füstöt, vagy csak ide-oda mászkálunk egyik szórakozóhelyről a másikra… Nekem már ez is egy közös élmény lett volna, mert nem voltak elvárásaim magam és mások iránt sem. A kísérlet, hogy megpróbálok önmagam lenni, sikertelen volt.
Nyitókép: (Illusztráció – Pixabay.com)
