Mindig könnyen ismerkedtem. Soha nem okozott nehézséget kapcsolatot teremteni, valakit megszólítani. Ez úgy magától jött, vagyis könnyű dolgom volt, mert sokaktól hallottam, hogy nem megy ez mindenkinek olyan egyszerűen. Szemmel látható, ahogyan néha az emberek szinte szenvednek egymás mellett, nem merik a másikat megszólítani és inkább úgy tesznek, mintha nem is akarnák. Persze az is előfordul, hogy tényleg nem akarják, de sokszor az is visszatarthat bennünket, hogy vajon mit szól a másik, ha csak úgy leszólítjuk. Ezzel egyébként inkább felnőttként foglalkozunk sokat, a gyerekeknek valahogy könnyebb az ismerkedés.
(Illusztráció – Pixabay.com)
A nagyobbik lányom a minap ért haza Horgosról a néptánctáborból és lelkesen mesélte, hogy milyen jól összebarátkoztak azokkal a palicsi lányokkal, akik a mellettük lévő sátorban laktak. Nem is kételkedtem benne, hogy gyorsan új ismeretségeket köt, és csak úgy kíváncsiságból kérdeztem meg, hogyan történt ez. Arra voltam kíváncsi, ki nyitott a másik felé, ki volt a kezdeményező, hiszen attól függetlenül, hogy a palicsi lányok szülei és mi is egy időben állítottuk fel a gyerekek sátrát egymástól néhány méterre, nem elegyedtünk szóba, tehát nem mi kezdtünk közéjük szálakat szőni. Akkor mindenki el volt foglalva a sátorállítással, meg a bepakolással, aztán meg ott is hagytuk őket gyorsan, mert várta őket az első közös tábori vacsora. A lányom először nem is értette, mi a fenére vagyok kíváncsi, hiszen ismerkedni egyszerű és magától jön, de aztán elmondta, hogy is kezdődött. Így fogalmazott: „Ők is kiültek a sátor elé, meg mi is, és aztán feléjük fordítottuk a székünket.” Hát ennyi az egész, csak oda kell fordulni a másik felé, nyitni kell a másik irányába. Aztán persze gyorsan közelebb is húzódtak egymáshoz, körbeülték a kempingasztalt és onnantól fogva ment minden a maga útján: együtt jártak a táncpróbákra, sokat kártyáztak, estébe nyúlóan cseverésztek, viháncoltak.
Felnőttként sokat tanulhatnánk a gyerekektől. Elleshetnénk tőlük, hogyan érdeklődjünk őszintén a másik iránt, hogyan legyünk kíváncsiak a másik emberre. Bennük még nincs annyi gátlás, mint bennünk, nem agyalnak felesleges dolgokon, nem kombinálnak előre fejben, hogy vajon mit fog szólni a másik, ha ezt meg azt kérdezünk tőle. A felnőttek zárkózottságának az is oka lehet, hogy kiégettek, fáradtak, túl sok a tennivalójuk, a gondjuk, és nem akarnak újabb gondokat, történeteket, sorsokat meghallgatni. Elég a maguk élete, a máséra már nem kíváncsiak. Számomra ezt főleg a tömegközlekedési eszközökön utazók viselkedése példázza. Késő délután a buszon, nagyobb városban a metrón, vagy villamoson hazafelé zötykölődők leginkább csak bámulnak ki a fejükből, vagy a mobiljukkal babrálnak, nehogy szólni kelljen a mellette ülőhöz, vagy válaszolni kelljen egy esetleges kérdésre, érdeklődésre. Valószínűleg nem is tudatos ez, egyszerűen csak nincs erő a másik meghallgatásához, nincs erő „felé fordítani a székét”.
