Csak akkor tudatosult bennem a félelem, amikor felültünk a felvonóra. Ez most a magasba visz. Mindaddig – az út szervezése, a jegyvásárlás, és más részletek megtervezése közben – meg sem fordult a fejemben, hogy gond lesz. S amint a lábam elhagyta a talajt, minden nyilvánvalóvá vált. Erőteljesen törtek fel az emlékek: a „sebesen” száguldó kis körhinta ötéves koromban, a nagybácsi félelmetes, magasba röptető karja, és a zuhanás… a létra, amiről remegve másztam le tízévesen.
Minek ültem fel a felvonóra? A fiamnak szerettem volna megmutatni a tájat és a magasság élményét, s közben megfeledkeztem róla, hogy itt kezdődik a tériszony.
Sajnos már fenn voltam, nem volt más kiút, nem volt mit tenni, tűrni kellett. Jött a szívdobogás, a szédülés, a verejtékezés, az iszony. Csak ne nézzünk le – nyugtattam magam –, és közben igyekeztem higgadt maradni, hogy a gyerek ne vegye észre a bennem tomboló káoszt. Miközben a fiam élvezte a magaslati kilátást, mások nevetgéltek, kávéztak a szemben közlekedő felvonókban – számomra egy soha véget nem érő rémálomnak tűnt az egész út.
A talaj különböző távolságban mozgott, egyszer közelebb kerültek az alattunk lévő sziklák, míg máskor távolodott a szakadék. A fiam a lábaival kalimpált a fapadból és néhány fémcsőből álló felvonóban. Mindkét kezemmel a fémrúdba kapaszkodtam, s közben az arra repülő madarak irányába tekintettem. Melyikük sietne segítségemre?
Hogy megnyugtassam magam a lehető legrosszabb forgatókönyvet igyekeztem gondolatban lepergetni: a zuhanás esetén hogyan kellene leesni, milyen menekülés lehetséges a helyzetből, milyen érzés gipszet hordani a karon, a lábon, a nyakon... mennyibe kerül egy kerekeskocsi…
Eszembe jutott az Ebéd a magasban című híres fotó, amelyen egy New York-i felhőkarcoló építésén dolgozó munkások csak úgy, egy csupasz gerendán fogyasztják vidáman az ebédjüket, újságot olvasnak, cigarettáznak... kb. 260 méter magasságban. A Vertigo vagyis a Szédülés című Hitchcock-filmben a főszereplő szintén tériszonnyal küzd – rémülettől elkerekedik a szeme, ahogyan a lába alatt a tátongó űrbe tekint. A távolodó és közeledő lépcsősor képe. A főhős végül többféle trauma árán, ám sikeresen leküzdi a mélységtől való fóbiáját.
A magasságfóbia elég gyakori, egyes becslések szerint a lakosság 3–5 százalékát érinti. Az emberek többségének csak speciális helyzetekben jelentkeznek panaszai, azonban vannak olyanok is, akiknek ez a jellegű félelem súlyosan megnehezíti a mindennapjait, s a létrán megtéve néhány fokot, jelentkezik az iszony.
Evolúciós pszichológusok szerint a magasságfóbiát a génjeinkben hordozzuk. Az alkalmazkodásban van szerepe. Természetes módon segít minket a veszélyes helyzetek elkerülésében. Történelmi szempontból ehhez kapcsolódó jelenség a szikláról, magas pontokról való mélybe lökés, amelyet kivégzési módszerként alkalmaztak.
Fönn a magasban arra a következtetésre jutottam, hogy – mint annyi más nehéz élethelyzetet – ezt is megoldom majd valahogy. A szemeimmel folyamatosan fix pont után kutatva, a lágyan úszó bárányfelhőkben sikerült menedéket nyernem a kínutazás végéig.
