Egy beszélgetésfoszlányt elkapva, arra lettem figyelmes, hogy mennyire átszőtte mindennapjainkat a panaszkodás, az elégedetlenség kifejezése és a kritizálás. Olyan, mintha senki sem lenne már arra kíváncsi, hogy kivel milyen jó dolog történt – mert azért valljuk be, csak történnek velünk ilyenek is néhanapján. De ezekről nem divat beszélni. Ezért környezetemben körülnézve, és önmagamat kémlelve elgondolkodtam: úgy tűnik, az idő előrehaladtával, a ráncok megjelenésével az igényesség, a kritikusság és mindezzel az elégedetlenség mértéke egyre növekedne?
Hiszen, mennyivel jobb lenne a kedvem ma, ha nekem is tetszene a zene a boltban, szóval, ha én is élvezni tudnám a hangszórókból áradó felszínes balladákat bevásárlás közben. Ha jól érezném magam a betontömbök, a kutyákat sétáltató és pisiltető emberek között a zsúfolt utcán. Ha nem szúrná a szemem a 19. századi épület újonnan szerzett hupikék színe. Ha csak legyinteni tudnék minden lépésnél a kutyapiszokra. Ha cukinak találnám a fajkutyákat. Ha én is örömmel mondanám, írnám a szót: cuki. Ha nem ütné meg a fülem a hangos káromkodás a buszon, nem zavarna a bűz és a rágógumi az ablakban. Ha csak átsiklanék mindezen.
Ha egyszer bekapcsolnám mondjuk a tévét, és tudnám nézni azt, ami éppen megy. Szemforgatás és késleltetett gyomorgörcs nélkül. Ha nem kellene egy órán át válogatnom a filmkínálat között. Ha nekem is elég jó lenne az, ami éppen van.
Ha könnyedén választhatnék a bevásárlóközpont kínálatából. Ha levenném a polcról az első ruhadarabot, ami megtetszik. Mert tényleg megtetszett. Ha észre sem venném, hogy már megint külföldinek néznek. Ha nekem is tetszene a nullásra nyírt haj, és igazán vonzónak találnám azt. Ha bejönne a tornacipő és a lezserül hordott melegítő meg az aranylánc párosítása. Ha imponálna, amikor affektálva ki akarják fizetni a kávémat. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha nevetni tudnék minden viccen.
Ha elég lenne, hogy dolgozhatok, főzhetek – amíg van miből, vagy moshatok, mert a mosógép teszi helyettem, s ha kitöltené a szellemi és társasági élet iránti szükségleteimet, hogy az iskolacsengő hangjára várva elcseverészek más anyukákkal.
Ha én is megelégedve dőlnék hátra egy jó poszt után, ha élvezném, hogy megmutatom másoknak a közösségi oldalakon, hogy merre jártam, mit ettem...
Ha a lényeg helyett néha hosszan mondanám a mondandómat, nem törődve azzal, hogy a másikat érdekli-e vagy sem. Ha nem foglalkoztatna, hogy a tetteim hogyan hatnak a környezetemre.
Könnyebb lenne tehát az élet, ha nekem is tetszenének azok a dolgok, amit a legtöbben jónak vagy elfogadhatónak találnak. Csakhogy ilyen nem létezik. Nincs olyan zenei kínálat, ami kiszolgálja minden egyes hallgató ízlését. És talán nem is kell, hogy legyen ilyen. Néhányan a nyüzsgő városban érzik jól magukat, mások pedig a falut választják. Van, aki nem veszi észre a piszkos utcákat, a szétdobált szemetet, teszi a dolgát és nem foglalkozik a környezetével. A hupikék és cuki pedig ízlés kérdése. Sokan a tévét és a filmeket csupán kikapcsolódás céljából nézik, és nem keresnek benne egyéb tartalmakat. Mások az igényeink a párválasztás, a szülői lét, az emberi kapcsolatok terén. De talán egy szabály érvényes az emberek többségére, hogy mindannyian a fejlődésre, előrehaladásra törekszünk, ezért sohasem elég jó éppen az, ami van. Meglehet, innen ered a sok panasz és kritikus mondat. Tartsunk ki e gondolat mellett – ha ezúttal pozitívak szeretnénk maradni.
