A Fruška gora útjain bóklásztunk, amikor azon gondolkodtam, hogy a három kisiskolás gyerek vidám csicsergésével talán mi vagyunk a legzajosabbak az erdőben – miközben hirtelen hangos robogásra lettünk figyelmesek. Egy fekete, kisebb terepjáró morogva, utat követelve közeledett felénk. A szörnyszerűre dizájnolt járgányban egy huszonöt év körüli napszemüveges férfi ült, aki könnyedén szelte át a kiszáradt gödröket. A hegyekben sétálók hagyománnyá vált köszönése helyett fejbiccentés nélkül kerültük ki egymást. A gyerekeket már meg sem lepte a számomra különösnek ható látvány. Hiszen Újvidéken manapság nehezen találni olyan utcát, ahol ne lenne hasonló jármű, és a terepjárók sokféle, különlegesre kialakított fajtája nyomul az utakon éjjel-nappal. S íme, most már a természet ezen szegletét is a birtokukba vették. De lehet, hogy maradinak hat az a gondolatmenet, miszerint a hegyekbe pihenni, feltöltődni jár az ember – vagyis a természet csendjének, a madarak nyugtató dallamának és a zöld szín gyógyító erejének, a friss levegőnek próbálunk örülni. Hiszen mindez nem kapható meg a városban, ahova az iskola és a munkahely köt mindannyiunkat. Hétvégén szinte menekülünk a falu kihalt csöndjébe, ahol mindig megáll kicsit az idő, vagy a hegyek, folyók és tavak közelébe, ahol azt reméljük, végre kisimulhatnak a hét közben meggyötört idegek. Persze, mindenkinek joga van olyan módon feltöltődni, ahogy szeretne, mindaddig amíg ezzel nem okoz kárt másoknak. A fekete járgány fizikai kárt senkinek sem okozott. Csak a gondolataimat kuszálta össze, és afelé terelte, hogy másféle kikapcsolódási lehetőségen törjem a fejem. Vagyis alátámasztotta azt a sejtést, ami már akkor felmerült bennem, amikor felértünk a hegyre, ahol a füves területeken egymás hegyén-hátán rostélyoztak a város elől menekülők. Nem csak a hús sült itt, hanem zene is szólt. Rengeteg forrásból. Az embercsoportok abban vetekedtek, hogy kinek a hangszórója nagyobb és hangosabb. Senki sem hallgatja szívesen a másik zenei válogatását, ezért a saját repertoárját igyekszik kidomborítani decibelekben. Szóval, a labdázás ötletét hirtelen elvetve, ettől a forgatagtól igyekeztem menekülni az erdőbe.
(Fotó: Ótos András archív felvétele)
Arról pedig már beszámolni sincs kedvem, hogy a hegyekben mennyi szeméttel lehet találkozni egy-egy séta alkalmával. Az eldobott piszkos papír zsebkendő klasszikus elem a fűben, még az uzsonnázóknak előirányzott asztalok közelében is. A szörpös műanyag palackok mellett sörös konzervdobozok és persze a nélkülözhetetlen chipses zacskók nyomorítják a tájat. Lépten-nyomon az ember jelenléte érezhető. De ne legyünk idegesek, lesznek és vannak is szemétgyűjtő munkaakciók. Ne legyünk elkeseredve sem, tehát valaki majd úgyis összeszedi utánunk a hulladékot. Vagy marad a másik lehetőség: újabb, érintetlen területek felfedezése – akkor zavartalanul otthagyhatjuk azt, amire nincs szükségünk. Esetleg még örülnek is neki az arra járók vagy az erdei állatok.
