Valamikor réges-régen, egy távoli, múltbeli korban a munkahelyi élet egy jól bejáratott koreográfia szerint zajlott. A főnök egy rejtélyes, szinte már mitikus figura volt: szigorúan öltözködött, bőrfoteles irodában ült, és egyetlen félrebillentett szemöldöke elég volt ahhoz, hogy az alkalmazottak alázatos tisztelettel meghajoljanak. A munkavállalók halkan, visszafogottan érkeztek reggelente, és ugyanilyen halkan távoztak, remélve, hogy a nap folyamán semmi okot nem adtak a főnök haragjára. Ez volt a munka világa: merev hierarchiával, az autoritás tiszteletével és csendes engedelmességgel. Aztán jött a Z generáció, és minden fejre állt.
A Z generáció színre lépése egy kicsit olyan volt, mintha egy punk-rock banda bevonult volna egy elegáns szimfonikus zenekar próbájára, és elvárná, hogy azonnal játsszák el a legújabb slágerüket. A gondolat, hogy „tisztelni kell az autoritást, mert az autoritás, és kész” – nos, ez számukra egyszerűen nevetséges. Miért is kellene automatikusan tisztelni valakit, csak mert van egy drága bőrfotelje?
De hogy ne csak a fiatalokat kritizáljuk (mert az a boomerek dolga), nézzük meg, vajon miért is történt mindez. Először is, a Z generáció születésétől kezdve információs túladagolásban él. Az internet, a közösségi média, a TikTok meg a mémek világában nőttek fel, ahol minden és mindenki megkérdőjelezhető. A „miért?” lett a generáció mottója – és nem, itt nem a klasszikus, filozofikus „miért létezünk?” kérdésről beszélünk, hanem a „miért csináljuk ezt így?” típusúról.
A Z generációs munkavállalók úgy érkeznek a munkaerőpiacra, mintha egy improvizációs színházba tévedtek volna, ahol a régi szabályok egyszerűen nem érvényesek rájuk. Miért kellene reggel 9-kor kezdeni? Miért ne lehetne megbeszéléseket tartani online, miközben pizsamában ülünk otthon? És miért van az, hogy egy „főnök” elvárja a tiszteletet, csak azért, mert ő „főnök”? Ezek a kérdések persze nem az autoritás elleni lázadásból fakadnak, hanem abból a meggyőződésből, hogy a világ sokkal jobban működne, ha az emberek nem tennének úgy, mintha minden egyértelmű lenne csak azért, mert „így szoktuk”.
A hagyományos vezetők persze egy pillanatra megtorpannak, amikor a legújabb munkatárs a második héten megkérdezi: „De miért van szükség egyáltalán főnökre?” Ez az a pont, ahol a régi idők tekintélyes vezetői elkezdenek kényelmetlenül mocorogni. A Z generáció számára a tiszteletet nem pozíció vagy rang adja, hanem az emberi értékek és a hitelesség. Ha egy vezető képes meghallgatni, nyitott a kritikára, és hajlandó tanulni – nos, talán akkor kiérdemelhet némi tiszteletet. De hogy már az első naptól kezdve hajbókoljanak előtte? Ugyan már!
És itt jön képbe a humor. A Z generáció a munkahelyi humort is új szintre emelte. Folyamatosan áramlanak a mémek és a szarkasztikus megjegyzések. A hierarchikus parancsok világában ezek a poénok lázadó gesztusoknak tűnnének, de a Z generáció számára ez csupán a mindennapi kommunikáció része. Egy-egy csípős megjegyzés nem tiszteletlenség, hanem a kultúra része, ahol a humor segítségével egyenlőséget teremtenek.
De mi lesz így a klasszikus főnöki tekintéllyel? Eljött a végnapok ideje? Talán nem. Az autoritás egyszerűen csak átalakul. A vezetőknek alkalmazkodniuk kell: már nem elég utasítani, vezetni kell. Az „én megmondom, ti megcsináljátok” korszak leáldozott, helyette a „hogyan segíthetek nektek, hogy a legtöbbet hozzátok ki magatokból?” lett a sikeres vezetés új alapja. A fiatalok már nem akarnak diktátort, hanem mentort, aki partnerként kezeli őket.
A Z generáció számára az autoritás nem valami szent dolog, amit vakon kell követni. Sokkal inkább egy olyan elem, amit ki kell érdemelni, és amit folyamatosan bizonyítani kell. Az a vezető, aki ezt megérti, nemcsak hogy túlél, de sikeresen vezeti majd ezt az új, szkeptikus, de lelkes generációt. A többiek? Nos, ők valószínűleg továbbra is próbálkoznak majd a tekintélyt sugalló szemöldökfelhúzással – több-kevesebb sikerrel.
Nyitókép: Pixabay
