Alig látok ki a volán mögül, mégis tökéletes mozdulatokat teszek. Suhanok a napsütésben egy végeláthatatlan, nyúlánk nyárfákkal szegélyezett úton. Remekül haladok, egyenesen előre. Olyan érzés, mintha repülnék, gyorsan ki is nőnek a kétméteres szárnyaim, türkizben pompáznak.
Álmomban mindig kifogástalanul vezettem. Egy héttel ezelőtt pedig élesben, az álombéli, pompásan fénylő szárnyak nélkül ültem be a volán mögé, először életemben, mármint a valóságban. Harmincöt évesen.
Mindeddig nem foglalkoztatott a kor kérdése, hogy pontosan milyen hátrányokkal és előnyökkel járhat az, hogy nem tizennyolc évesen szerzek jogosítványt. Most, amikor elindultam az efelé vezető úton, amikor a késői tinédzserkorban lévők csapatával együtt tanultam meg a közlekedési szabályokat, s hárítottam el a nálam tíz évvel fiatalabb oktató magázási szokását – most gondoltam bele igazán, hogy milyenek lennének az ideális körülmények a vezetői engedély megszerzéséhez.
Nem ilyenek. Optimális esetben nem a munkából kellene rohanni az új tudás megszerzéséért, nem a gyerek iskolájához loholni az új tapasztalatok hullámából kiszabadulva. Nem ez lenne az ideális állapot. Most az egyszer újra tizenéves szeretnék lenni, aki tíz óra körül felkel, reggelizik, megírja a leckéjét és az új információkra szokott, beedződött agyával szivacsként szívja be a kuplung, fék és a gáz megfelelő ritmusát.
De nincs mit tenni. Most jött el az idő arra, hogy végre elinduljak az úton, amely révén egyszer majd felvehetem a gondosan megálmodott türkizkék szárnyakat.
Így hát büszkén elkezdtem róni a köröket a gyakorlópályán. Majd egy nappal később már a város utcáival kellett megbirkóznom. Először szörnyen nehéz volt a többféle inger feldolgozása és a feladatok összehangolása. De egy percig sem sajnálhattam magam. Nincs időnk! – mondta az oktató, majd szajkózta az anyósülésről az utasításokat: rakd egyesbe, kettesbe, irányjelzőt ki, fordulj jobbra...
Mindannak ellenére, hogy még azt sem tudtam, melyik tükörbe nézzek, s hogyan használjam azt, amit azokban látok – nem éreztem félelmet. Igaz, folyamatosan táplálnom kellett az önbizalmam, s a pedálok, a lábak és a kezek harmóniáját. Ha olykor végre néhány másodperce sikerült nyeregben éreznem magam, máris jött a következő utasítássor: rakd át hármasba, körforgalom, negyedik kijárat, a jelzőlámpánál fordulj vissza.
Az órák során, persze, több hibát is elkövettem, a tanárom pedig együttérzés híján – egy kis balkáni mentalitással megfűszerezve, kizárólag pedagógiai szándékkal – határozottan rám ripakodott: Nemoj mi tooo raditi! Én mégis elégedett voltam magammal. Jobb ez, mint reméltem. Sőt megállapítható, hogy a járművezetés egyáltalán nem földönkívüli tudomány. Ami gondot jelenthet a vezetés során, azok a gőgösen siető, dudáló, üvöltöző sofőrök.
Amikor először sikeresen visszajutottunk az iskola helyszínéig a sugárutak, körforgalom és a gyalogos átkelők rengetegében, dicséretfélét mormolt a mellettem ülő tanár, s az arcomat fürkészte örömteli reakcióra várva. Én azonban tudtam – mivel már álmomban láttam –, hogy ez így lesz, ezért nem pazaroltam az energiát és az időt a „siker” átélésére. Már tudtam, hogy nekem ezt rendelte a sors, nekem járnak azok a türkizkék tollas, extra nagy szárnyak.
