Négyünk közül hárman muzsikálunk a családból, Eszter és én hegedülünk, Juli meg citerázik. A lányok az én ösztönzésemre kezdtek el hangszeren játszani, és időközben én is csatlakoztam a népzenész képzésben részt vevő helyi felnőtt csoporthoz. Szóval mindenki húros hangszeren játszik, egyedül még a férjemet nem sikerült megfertőznünk a muzsikálással, de viccesen meg szokta jegyezni, hogy bőven elég neki hallgatni a gyakorlásunkat. A hegedű elég embertelenül is tud szólni, ha nem jól húzzák, meg ha hamis hangokat produkálnak rajta, és hát az órára készülés hevében ilyen hangszeres játékból is akad otthon elég, úgyhogy érthető a tartózkodása.
Sokan meglepődnek rajta, hogy többen is vagyunk, akik a zeneiskolás gyerekkori évek után, harminc évvel később, felnőtt fejjel ismét hangszerhez nyúlunk, de mindenkinek ajánlani tudom. Nagyon nehéz újra belelendülni, az ember tök hülyének érzi már magát hozzá, hiszen a legtöbb dolgot elfelejtette, az ujjai lelassultak, de aztán nagyon sok minden visszajön. Az első fél év volt a legnehezebb, folyton hamis hangok jöttek elő a hangszeremből, nagyon nehezen zárkóztam fel, ráadásul komplikált anyagot is tanultunk, valami mégis ott tartott. Néha a sírás kerülgetett, mert követhetetlennek tűnt a dallam, pláne, hogy kotta nélkül játszunk, mégis minden héten újra megjelentem a próbán, hiszen a zene csodákat művel az emberrel. Ha két sort sikerült lejátszanom, már az is elégedettséggel töltött el, ha meg még a brácsások és a bőgősök is csatlakoztak hozzánk, az hatalmasat lendített a hangzáson, úgyhogy az már élmény számban ment.
Az utóbbi időben néha tíznél többen is együtt próbálunk, öt-hat hegedűs és a hozzánk tartozó kíséret. Ennyi hangszernek már ereje van, az ember szinte a lelkében érzi a lüktetést, a ritmust. Amikor így együtt muzsikálunk, akkor értjük meg, hogy milyen csodálatos dolog is a zene. Most a karácsonyi műsorra készülünk, könnyű dallamokat játszunk, betlehemes énekeket vettünk elő. Hegedülünk is és énekelünk is, ha tudjuk a kettőt együtt művelni.
Ha esetleg nincs kedvem a próbához, mert már túl hosszúnak tűnik a nap, és este kinek van kedve kimozdulni, akkor mindig azzal veszem rá magam az indulásra, hogy ott aztán olyan jó érzés lesz együtt muzsikálni, hogy kár kihagyni ezt a feltöltődési lehetőséget. És valóban, minden alkalommal, amikor befejezzük a próbálást, megállapítjuk, hogy ez nagyon jólesett a lelkünknek, vétek lett volna kihagyni. Az is arra ösztönöz, hogy ott legyek a próbán, hogy a lányom és a szomszéd kislány hegedűórája ugyanakkor van, mint a miénk, tehát együtt megyünk és együtt jövünk, és két egymás melletti teremben hegedülünk. Általában nekik is nehezükre esik este még zenekarra indulni, úgyhogy legalább nekem példamutatónak kell lennem, de hazafelé menet mindig megegyezünk abban, hogy a muzsikálás kész örömforrás, és bármilyen fáradtan és kedvetlenül indultunk is neki, a zenétől szárnyakat kaptunk.
Nyitókép: Pixabay
