Tényleg rohan az idő – győződtem meg róla vasárnap délután, amikor ketten ücsörögtünk otthon a férjemmel. Teljes nyugalomban fogyaszthattuk el a kávét, és a tévében is azt néztünk, amit akartunk, olvashattunk is, senki nem akart közben tőlünk semmit.
Nemrég még elképzelhetetlennek tűnt, hogy a lányok ne körülöttünk legyenek, vagy ne itt előttünk az utcán játsszanak, most meg mindketten saját programot szerveznek maguknak. Három év van köztük, és eddig jórészt a baráti társaságuk is megegyezett, de az utóbbi időben valami változás kezdődött el. Az idősebb hétvégenként elkéredzkedik, hogy a barátnőivel forró csokit igyon, vagy palacsintázzon egy hangulatos kis kávézóban-pizzériában, ahová egyébként máskor sokszor családostul is beültünk, és hát a fiatalabb is kezdi megtalálni a saját barátnőit. Ő még nem megy se kávézóba, se cukrászdába, csak a szomszédba, esetleg sétálni, vagy összefutni az osztálytársakkal a tyúkpiaci játszótéren. A sétálás egyébként új dolog náluk. A fiatalabb a barátnőivel fordul egyet a közeli utcákban, az idősebb már a Tisza-partra veszi az irányt, meg a töltésre és a kutyát is magával viszi. Ez a kutyasétáltatás olyan nagylányos dolog.
Szóval a mostani vasárnap délután úgy nézett ki, hogy a lányok leléptek otthonról, mi meg ketten maradtunk. A nagyobbik a Tóparton lakó barátnőjéhez kerekezett el a szomszéd lánnyal, a kisebbik a másik utcába ment át az osztálytársához. Jönnek-mennek a lányok és lassan mindenhová nélkülünk. Nem panasz ez, csak egy új élethelyzet, amibe még bele kell tanulnunk. Egy kicsit az is furcsa, hogy most teljesen külön utakon járnak. Persze abszolút megértem, hogy a hatodikos most kezd kamaszodni és már nem mindig a tízéves húgával akar lógni, hanem a saját korosztályával, csak még szokatlan a helyzet. Az a jó egyébként az egészben, hogy a kisebb sem panaszkodik, valahogy neki is jó, hogy most nem közösek a barátnők, hanem neki is vannak sajátjai. Ő korábban sokszor elpanaszolta, hogy irigyli a testvérét, mert van igaz barátnője, ő meg nem találja a sajátját, a sajátjait, persze én tudtam, hogy ez nem marad így, és most ő is rájött, hogy ezek a dolgok változnak. Eddig mintha a nővére szárnyai alatt élt volna, az ő oltalmában, közös barátnők körében, és most saját útra tért. Egyikük sem bánkódik, mindenki boldog. Persze pár év múlva, amikor majd összeszűkül ez a három évnyi korkülönbség köztük és mindketten nagylányok lesznek, valószínűleg megint lesz közös baráti körük, közös bandájuk, de most a szeparálódás korszakába léptünk.
Mi meg kávézgathatunk a férjemmel nyugodtan kettesben, esetleg mi is elmehetünk sétálni, hiszen már egy kicsit másként van ránk szükség, mint eddig.
Nyitókép: Sándor Zoltán felvétele
