Egyik reggel, amikor a lányaim afelől kérdeztek, hogy az alsószoknyáikat kikeményítettük-e és kivasaltuk-e viseletüket a délutáni néptáncvetélkedőre, melegség öntötte el a szívemet. Lám-lám, gondoltam, már ők maguk ellenőrzik, hogy a viseletük olyan-e, amilyennek lennie kell. Tudják, hogy a szoknya úgy szép, ha kitart, az ingnek hófehérnek kell lennie és szégyellni való, ha gyűrött valamelyik darab.
(Illusztráció – bobe-kezmuhely.webnode.hu)
A néptáncos fellépéseket mindig nagy készülődés előzi meg, hiszen ellenőrizni kell, hogy van-e itthon megfelelő színű pántlika, tiszta-e a fehér harisnya, ki lett-e mosva az ing, utána pedig következik a hosszadalmas vasalás. A két lánykára általában több napig vasalunk, hiszen az ember belefárad a sok ácsorgásba. Időbe telik, mire a négy méter anyagból készült, derékban ráncolt alsószoknyát kivasalja az ember, már csak az anyag mennyisége miatt is, a ráncok meg még tovább nehezítik a műveletet. Mivel mindenkinek kettő van belőle, órákig csak alsószoknyát vasalunk. Aztán következik a felső szoknya, ami szintén sok anyagot bevesz, majd a kötény, amin leginkább még fodor is van, majd a buggyos ujjú ing, amit szintén meg kell tanulni kivasalni. Nálunk a vasalás oroszlánrészét a nagymama végzi el, vagyis anyukám, ő már napokkal a fellépés előtt elkezdi, hogy legyen ideje elkészíteni őket. Nekem leginkább csak egy-két darab marad, amire neki már nem jutott ideje, de így is tudom, milyen hatalmas munkát végez ezzel a sok vasalással. A lányok mindezt látják és megtanulják, hogy mit hogyan kell csinálni. Szinte beléjük ivódnak ezek a dolgok, úgy ahogy minden más is a néptáncórákon. Ez alatt a néhány év alatt, amióta oda járnak, sok-sok népdalt megtanultak, amelyeket aztán itthon vissza-visszahallunk tőlük. Nem akkor éneklik el őket, amikor kérjük, lehet, hogy akkor is, de az az igazi, amikor valamilyen tevékenység közepette egyszer csak felcsendül a dal. Észre sem veszik és éneklik. Néha a fürdőszobából hallom kiszűrődni a kedves dallamot, máskor az udvarról hallom felcsendülni az éneküket, mikor a szintén néptáncos szomszéd lányokkal mókáznak, és van, hogy rajzolás közben is jólesik dallikázni nekik. Még nem is tudják, hogy milyen nagy kincs van a kezükben, a szívükben, amihez örömükben, bánatukban is fordulhatnak. Ők máris több népdalt ismernek, mint én, és az ő éneküknek köszönhetően mindazt, amit tudnak, én is megtanulhattam. Érdekes dolog ez, hogy ők tanítanak engem és nem fordítva. Úgy érzem, nekik sokkal inkább adottak a lehetőségek ahhoz, hogy megismerjék a néphagyományainkat, mint nekünk 30–40 évvel ezelőtt volt, és ezt a lehetőséget nem szabad elereszteni. Ezzel élni kell. Én annak idején latin-amerikai táncokat tanultam, amit nagyon élveztem, de az nem segített visszanyúlni a gyökereimhez, megérteni a múltunkat. Jó szórakozás volt, de a magyarságom megéléséhez semmit se tett hozzá. Nem is emlékszem egyébként, hogy ilyen ereje lett volna akkoriban a hagyományőrzésnek, mint most van. Valahogy nem is nagyon esett róla szó, csak kisebb berkekben, ahová, ezek szerint, én sajnos nem jutottam el időben. A lányaimnak viszont adott a lehetőség és élünk is vele. Táncolnak is, muzsikálnak is, énekelnek is, és büszkén öltik magukra a népviseletünket. Nekik már van kapaszkodójuk az életben.
