Reggel hétkor még nem lehetett bejutni a strandra. Jó lett volna valahogyan megközelíteni a Dunát. Gyorsan nyugalomhoz, fához, fűhöz, emberek nélküli zöldszigethez jutni. Aki kertes házban nőtt fel a falu szélén, az tudja leginkább, hogy mennyire nyomasztóvá válik a természet hiánya a lakótömbök világában. Sokáig nem is tudatosul bennünk, hogy szükségünk van a zöldterületek közelségére. A város néhány előnye eltereli erről a tényről a figyelmet.
Gyerekkoromban órákat töltöttem az udvaron. Semmi különleges nem történt itt, csupán a lomhán sétáló bodobácsokat, és a katonás sorban dolgozó hangyákat, a nyíló pitypangokat meg pipacsokat figyeltem. Nyáron megtöltöttem egy lavórt vízzel és abban úsztattam a százszorszépeket. Ősszel sárból főztem paradicsomszószt a cseresznyefa alatt kialakított kiskonyhában. Nem kellett óriási vízesés, élménytúra vagy kalandpark. Mostanában egyre népszerűbbek a különféle természetbe csalogató programok. A kutatások szerint hetente legalább két órát kellene töltenünk a természetben, például egy fás, dombos területen sétálva ahhoz, hogy mentálisan és fizikailag is feltöltődjünk, kidobjuk magunkból a hétköznapok okozta stresszt, és a városi közeg negatív hatásait.
(Fotó: Dávid Csilla)
A lakásban, az erkélyre betelepített virágokon kívül, más nem emlékeztet a természetre. Az ablakból csupa betonrengeteget látni. Az utcákban folyamatosan épülnek a lakótömbök, terjeszkednek a parkolásra előirányzott övezetek, kiszorítva egy-egy reménymorzsát: talpalatnyi füves részt. S ha nem a lakásokra vagy parkolásra szánták az adott teret, akkor ott kávézó nyílik, minden centimétert kiaknázva, még a gyalogosoknak szánt járdát sem kímélve – hiszen kell a hely az utcán is az embertömegek, kutyasétáltatók között a „pihenni” és társalogni vágyó vendégeknek. Így az utcán is kerthelyiségnek nevezett asztalsorok állnak. S az ekképpen nevezett tér kategóriájába sok minden belefér Újvidéken: a járda felét elfoglaló két asztal, a sivár hátsó udvar, a központi sétányon bekerített asztalok és székek. Csakhogy mindez cseppet sem hasonlít kertre, nyomokban sem emlékeztet egy kert nyugalmára, hűs növényzetére. Csupa fém és beton. S persze, a kávézók közelében ahol csak lehet, autók parkolnak.
Kora reggel a kávézó természetesen nyitva volt, így itt telepedtem le, annak reményében, hogy habár nincs túl közel a vízpart, tizenöt percnyi nyugalomra lelhetek. Csakhogy pillanatok alatt megteltek az asztalok, sőt az egyiknél, kulcscsomót csörgetve, egy középkorú férfi hangosan ecsetelte egy másik – szintén nagy hangú társának –, hogy milyen az új autója. S egyúttal egy szivar és egy kávé mellett, az üzleti ügyeket is megtárgyalták, cseppet sem zavartatva magukat amiatt, hogy mindenki más részese lehet a megbeszélnivalójuknak. Néhányan kutyákat sétáltattak kora reggel, álmosan, kedvetlenül.
Mikor már eleget hallottam a pénzügyek alakulásáról, elővettem a fülhallgatót és bekapcsoltam a zenét a telefonon. Megsimogattam a másik asztalnál letelepedett városi ölebet.
