Pontosan annyit nyújt Silák Máriának a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány által megjelentetett könyve, mint amennyit a címe jelez: Emlékeim. A Szabadkán felnőtt szerző személyes tapasztalatait gyermekkorának polgári-iparos világáról, az átélt kétszeri hatalomváltásról, az 1944 végi retorzióról, az emlékezést elfojtó, kényszerű hallgatásról, a kibeszélés belső kényszeréről.
Olyan témát állít könyvének középpontjába, aminek tudományos földolgozását a Magyar Tudományos Akadémia és a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia közös feladatul tűzte ki maga elé, és amiről az eddig megjelent visszaemlékezések bizonyították, hogy az 1944/45-ös események, előzményeik és következményeik nem alapozhatók kizárólag levéltári kutatásokra. Az archívumok adatai ugyanis számos esetben bizonyítottan meghamisított képet nyújtanak a történésekről. Az avatott kutatóknak határozott kritikával kell felülvizsgálniuk a fellelhető dokumentumokat, és ebben óriási segítséget nyújthatnak a megnyíló adatközlők, akik úgyszintén nehezen ellenőrizhető, de feltétlenül szem előtt tartandó elmondásaikkal árnyalják a vizsgált időszakban történtek föltárását. Ezek az adatközlők, így azok is, akik leírták emlékeiket és meg is jelentették őket, ugyanolyan homályból emelnek napfényre adatokat, történéseket, mint amiben a tudósok vizsgálódni kényszerülnek. Családi, rokonsági, személyes emlékekre kell hagyatkozniuk, ám ha a famíliában tragédia történt a hatalomváltások során vagy után, meglehet, hogy ezek az események keményebb héj alatt konzerválódtak, mint a bürokrácia följegyzésében. Családtagok, rokonok, szomszédok, ismerősök elveszítése, történelmi fordulópontok személyes megélése nem volt beszédtéma, amikor a társadalmi és politikai közegben nem lehetett beszélni róluk, éppen ezért ivódtak be mélyen az emlékezetbe.
Természetesen az egyéni emlékezetet nem csupán az emlékező személy által elraktározott memóriaanyag befolyásolja, hanem a hallott, olvasott vonatkozó anyag is. Egyes események szinte vándormotívumként bukkannak föl a megszólalók emlékezetében. Az 1944-es délvidéki tragédiáról több kiadvány, számos cikk is megjelent, így már a visszaemlékezések tekintetében némi viszonyítási alappal is rendelkezhetünk, és ennek nyomán a forrongó, véres és gyilkos, családokat megcsonkító, nemzeteteket megalázó, kirekesztő időszakról.
Az emlékezők és ez esetben Silák Mária sem a tudomány, hanem saját tapasztalásuk irányából közelítenek a történéshez. Emlékeket elevenít föl, amelyek tágasabbá tehetik a tudományos kutatás terét, és újabb elemekkel gazdagítják a történések mozaikkockáinak gyűjteményét.
A szerző pontos észrevétele, hogy amikor városunkat mutatjuk vendégeinknek, épületeket mutatunk csupán, noha azok történetét talán magunk sem ismerjük, pedig az épületek létrehozása és fönntartása emberi sorsok sorát fogja egybe. Ugyanígy vagyunk a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek történéseivel, amiről esetleg hallomásból tudunk, de az egyedi történésekre csak azok emlékezhetnek, akik átélték őket. Az ilyen történetek továbbadásának fontosságát belátva vetette papírra emlékeit Silák Mária, köztük a jólétet teremtő munkával elfoglalt szülőkről, az ártatlanok életét mentő nagyapáról, a gyümölcsösben ásott légoltalmi pincében töltött időről, a visszacsatolás előtti, majd az 1945 utáni szerb intézményekről, a honvédségről, az oroszokról és partizánokról, a deportált zsidókról, édesről, keserűről egyaránt.
Azokat az eseményeket, amelyekről gyermeki tájékozatlansága folytán nem voltak háttér-információi, utólag se igyekszik a gyermeki látószögön kívüli kontextusba helyezni, de felnőttként elgondolkodik fölöttük. A szabadkai partizánvérengzés kapcsán lábra kapott szóbeszéd nyomán, hogy csak a tehetőseket viszik el, hogy megkaparinthassák a vagyonukat, a következőképpen: „…azt kérdezem magamtól, miért vitték el a hatgyerekes kocsist, miért vitték el a kültelki borbélyt, a kültelki fűszereseket. Mit keresett a felnőttek között a négyéves kisfiú, akinek a neve ott olvasható az áldozatok névsorában a márványtáblán?”
Az elbeszélő fölidézi, hogy az elhurcolások napjaiban az érintett családok közt futótűzként terjedtek a hírek, aztán egyszerre csak némaságba dermedt mindenki: „Fokozatosan elmaradtak tőlünk a hasonló sorsú családok tagjai. Hallgatás vette kezdetét a történtekről. Nem szaladt már senki, ha valami újat hallott. A felnőttek csak a legszorosabb családtagokkal beszéltek a történtekről. Ma már tudom, hogy iszonyatos félelem szállt meg bennünket. A gyilkosok elérték céljukat. Ezért kellett annyi ártatlan embernek, 16 éves kamasznak és kisgyereknek meghalnia. Ezért nem tudnak ezekről az eseményekről az újabbnál újabb nemzedékek, a mai ifjúság.”
A megcsonkított családok némasága érthető, akárcsak a többieké, akik igyekeztek elkerülni, hogy hasonló sorsra jussanak, mert még 1946-ban is megtörtént, hogy két szabadkai serdülő fiút azért lőtt le három katona, mert magyarul beszéltek az utcán. Igaz, hogy a katonák halállal lakoltak tettükért, de ez mit sem változtat az esemény megfélemlítő hatásán.
Silák Mária emlékirataiban az 1944/45-ös gaztetteket övező némaság oldódásáról is beszámol, felidézi az egyre népesebb szabadkai megemlékezéseket.
