Egy jó halál többet ér egy rossz életnél – mondta az öregedő Jókai, amikor egy újságíró rákérdezett, vajon féli-e a halált. Nagy írónk mondása ma is időtállóbb egyes regényeinél, amelyeket félretolt a múló idő. De visszautazhatnánk az időben akár a krisztusi évekig, amikor Seneca (Kr.e.4-Kr. u. 65), a „keresztény filozófus” élt és tanított, ugyanazokat a gondolatokat találjuk. Közvetlen a maga választotta halál előtt mondta Néró császár nevelője, aggódó tanítványainak: „ha az egyik halált fájdalom és szenvedés kíséri, a másik pedig egyszerű és könnyű, miért ne válasszam az utóbbit?
Ugyanúgy, ahogy kiválasztom hajót, amellyel utazni fogok, ugyanúgy választom meg a halálnak azt a módját, amellyel eltávozom az életből.” Mindkét idézett személyhez kegyes volt a halál: a tüdőgyulladásban szenvedő 79 éves Jókai még javítgatta kéziratát halála napján, Seneca pedig ereit felvágta, majd mérget ivott.
Bár a két idézett hírességet majd 2000 év választja el egymástól, felfogásuk az emberi végről, amint az érzékelhető, mit sem változott. Sőt, a felgyorsult idő, a rohanó élet korszaka, az 1950-es évektől a mai napokig eltelt 60 év, amely annyi újdonságot adott és az ember életét minőségileg teljesen átalakította, bizony semmi újat nem hozott ezen a téren. Ma is, akár több ezer éve, igyekszünk elterelni gondolatainkat a halálról, ahogyan azt egyik professzorom mondta: senki nem tudja elképzelni önnön halálát. Felparázslik azonban elkerülhetetlenül az időszakonkénti vita az ún. „könnyű halálról”, az eutanáziáról. Mi, magyar ajkú olvasók is követhettük az utóbbi években kétszer is: először a „fekete angyal”, a Nyírő Korházban dolgozó ápolónő bírósági ügyét, újabban pedig az Uzsóki utcai korházban történt állítólagos kábítószer-túladagolással kapcsolatos eseteket.
Nem fogtam hozzá könnyű szívvel a téma megírásához, hiszen nekem, akinek a 40, jószerint intenzív terápián – tehát egy olyan osztályon eltöltött év, ahova a legsúlyosabb betegek kerülnek, s emiatt az elhalálozás a korházi szint legmagasabb fokán áll – annyi gyötrelmes eset után sem adódik természetesnek a kegyes halál végkifejlete.
Mi is az eutanázia?
Különbséget kell tennünk aközött, hogy passzív vagy aktív eljárásról van szó. A passzív módszer alkalmazásakor az orvos nem tesz élethosszabbító beavatkozásokat a menthetetlen beteg érdekében. De honnan tudja, teszik fel a kérdést ennek ellenzői, hogy a betege valóban menthetetlen. Nos, azt kell mondanom, hogy az orvos, ha kimerítő műszeres diagnosztikával él (het), konzultált a megfelelő, rokonszakmájú kollégáival, az esetek 99%-ában pontosítani tudja nemcsak a kezelhetőség értelmét, de annak időbeli arányait is. S ennek alapján felelni is tud a gyakori kérdésre: mennyi ideje van hátra a betegnek, doktor?
Az aktív eutanázia viszont olyan eljárás, amikor az orvos tevőlegesen hozzájárul betege halálához, például méreginjekcióval vagy morfiumkészítmény adásával, olyan mennyiségben, amelyet ismerete alapján betege nem bír ki. Ez utóbbi még ma is szigorú törvénybe ütközik majd minden európai államban, kivéve Hollandiát, Luxemburgot és részben Svájcot, de a betegnek ott is többször, több hónapos időtartam során kell egyértelműen nyilatkoznia szándékáról. Szerbiában, Görögországban, Romániában, Boszniában és Horvátországban viszont tilos az eutanázia mindkét formája. Az aktív eutanáziát én személy szerint közönséges emberölésnek tekintem, még akkor is, ha egyes államok a jogrendjükbe iktatták – megjegyzem, az ott dolgozó orvosok nagy részének tiltakozása ellenére. Nincs, illetve nagyon kevés azoknak az orvosoknak, nővéreknek a száma, akik vállalhatják a törvényes kivégző – hogy ne mondjam, hóhér – szerepét lelkiismereti problémák nélkül. Számomra nem problémamentes a passzív eutanázia, tehát az életfenntartó orvosi eljárások alkalmazásának megszüntetése sem, tekintet nélkül a betegség halálos kimenetelének ismeretére. Még a beteg kifejezett kérése sem dönthet, maga a módszer ugyanis – felhagyni az orvoslási eljárással, az élet fenntartásával – az orvosi erkölcs és a humánus emberi magatartás feladását jelenti. A beteg ilyetén kérelme tehát az orvosnak esküje megtagadását és hivatása értelmének feladását jelentené. Arról nem is szólva, hogy a passzív hozzáállás törvényesítése, túlmenően az etikai akadályokon, az orvos és beteg közötti bizalmi kapcsolatot jelentősen aláásná. Együtt élni ezzel a feladattal akár az orvosnak, akár a nővérnek természetellenes, és senki sem tud pszichikai megrendülés nélkül életfogytiglan.
A harmadik út
Amint az előbbiekből kiderül, jómagam nem helyeslem sem az aktív, sem a passzív eutanázia gyakorlását, különösen nem annak végrehajtását koloncként beleerőltetni az orvosi hatáskörbe, jóllehet nagyon is tisztában vagyok a haldokló beteg szenvedésének leírhatatlan kínjaival, ha azt nem csillapítjuk. Meggondolandó lenne esetleg, ha más megoldás nem lenne, de van. Voltaképpen szerintem van egy járható harmadik út, amely kivihető, humánus, erkölcsileg nem szembesül sem az egyházi felfogással, de nem sérti a több ezer éve kialakult emberi erkölcsrendet sem. A haláltusa minden megpróbáltatása (a hányás, fulladás, fájdalom, a magányosság, a halálfélelem) semlegesíthető a palliatív szedációval (mély nyugtatás-altatás), amelynek célja már nem a gyógyítás, hanem a beteg szenvedésének kiiktatása, illetve a lehető legjobb életminőség biztosítása mind a beteg, mind pedig családja számára. Ez a kezelési forma legjobban alkalmazható hospice szellemű gondozásban, legyen az intézményesített, vagy akár otthoni. Fontos, hogy adva legyen az orvos, az ápoló, a pszichológus, a lelkész, szociális munkás és a család együttes munkája. Kidolgozott ma már a munkafolyamat is, csak gyakorlati kivitele késlekedik, mint annyi más nálunk. Ma már elvetik a morfiumkábulat fenntartását ezeknél a betegeknél, tudván, hogy a megszokás akár megtízszerezheti a kellő adagot, s ez tragikus túladagoláshoz, légzésbénuláshoz vezet. Újonnan, mintegy 20-25 éve, az orvosok rendelkezésére állnak olyan gyógyszerek (midazolam-fentanyl), amelyek erős nyugtatóként esetleg altatóként és fájdalomcsillapítóként hatnak, s így teljes egészében képesek semlegesíteni az agónia tünetcsoportját. Emellett hatásuk bármikor megszüntethető, akár a beteg időszakokkénti ellenőrzése, akár a családdal fenntartható kommunikáció érdekében. A palliatív kábítás teljes nyugalmat és méltóságot képes kölcsönözni a beteg utolsó napjaira, és véleményem szerint érdektelenné teszi a vitát az eutanázia szerepéről. Ehelyett arra kell törekedni, hogy minden beteg hozzájusson a megfelelő kezeléshez. Az orvostudomány, az állami szervek, a civil társadalom és az egyház összefogása segíthetné a hospice rendszer terjsztését.
