Végre van idő egy kicsit nagyobb lélegzetet venni, miután minden korábbinál sebesebb tempóban, 13 nap alatt lepergett a csoportkör 48 mérkőzése a labdarúgó-világbajnokságon, ezzel pedig a meccsek háromnegyedén már túl is vagyunk. A torna állandó paradoxona, hogy bár a hamisítatlan vb-élményt ebben az időszakban éltük meg, amikor délelőttől estig focit nézhettünk, ám az igazi vb mégis csak innentől kezdődik a komótos tempóban haladó kieséses szakasszal, amikor már látható távolságban van a trófea.
De mégis micsoda sportélmény volt, ami eddig történt! Persze könnyű dobálózni a szuperlatívuszokkal, hiszen sokkal élénkebben él bennünk az az érzés, amit az elmúlt két hétben átéltünk, mint a négy vagy nyolc évvel ezelőtti vb-n szerzettek, de objektíven tekintve is kijelenthető, hogy emberemlékezet óta a legfordulatosabb csoportharcokat láthattuk. Minden tornára jut néhány óriásölés, amikor az esélytelenebb kiscsapat meglepi a legnagyobbak egyikét, de azt a szériát, amelyben Szaúd-Arábia legyőzte Argentínát, Tunézia Franciaországot, Japán Németországot és Spanyolországot, Marokkó Belgiumot, Kamerun Brazíliát, Dél-Korea pedig Portugáliát, már nem lehet annyival elintézni, hogy a nagyok csak tartalékoltak, hiszen a felsoroltak közül egyesek már búcsúztak, és mások is komoly számolgatásba sodródtak a továbbjutásukat vagy a csoportban való pozíciójukat illetően.
Ahogy a 2014-es brazíliai tornán a latin-amerikai régió csapatai tündököltek, négy éve Oroszországban pedig egyértelműen az európaiak vitték a prímet, most az ázsiaiak és az afrikaiak jutottak példátlan magasságokba. Az ázsiai konföderációból (Ausztrália is hozzájuk tartozik) először jutott be három csapat is a nyolcaddöntőbe, Japán révén pedig a 2002-es hazai tornájukat leszámítva először lett csoportgyőztese a régiónak. Afrikának Nigéria 1998-as remeklése óta először hozott csoportelsőséget Marokkó, de a földrész tagjai több gólt (19) és győzelmet (7) is szereztek az alapszakaszban, mint korábban bármikor. A két kontinensről a potyautas Katart leszámítva minden résztvevő tudott mérkőzést nyerni.
Külön szót érdemelnek az utolsó csoportforduló eseményei: ugyan az egy időben rendezett mérkőzések miatt nézőként ezt a legnehezebb követni, a taktikázás elkerülése miatt létező lebonyolítási rend azonban idén példátlan fordulatokat hozott, és szigorúan nézve is volt legalább négy csoport, amelyben a két meccs az utolsó másodpercekig teljesen összefonódott, és egy-egy gólon múlt a továbbjutás sorsa: a C, a D, az E és a H. Lehetnek bármilyen szépek a gólok, drámaiságban semmi sem tudott vetekedni az olyan pillanatokkal, mint amikor a tunéziai kispad nem is a franciák elleni vezetéssel foglalkozott, hanem egy kupacba gyűlve egy telefonon azt figyelték, rúg-e gólt Dánia Ausztráliának. Vagy amikor Luis Suárez örömittas tekintete egy pillanat alatt kétségbeesettségbe fordult a szeméig felhúzott mez mögött, amint megtudta, hogy Uruguay kétgólos előnye hirtelen már nem is elég. Vagy amikor fél órán át a lengyelek a gól elkerüléséért, a mexikóiak a gólszerzésért tettek meg mindent két különböző pályán úgy, hogy eközben már több sárga lapot se kapjanak, mert ha semmi sem változik, ezek száma fog dönteni. Vagy az a pár perc, amikor Japán és Costa Rica állt továbbjutásra a spanyolok és a németek kárára.
A lefújásokat követően pedig mindig az jutott eszembe: a következő világbajnokságra pont ettől az élményfaktortól készülnek megfosztani, ugyanis az első 48 csapatos tornán a tervek szerint 16 darab hármas csoportba sorolnák az indulókat, a csoportonkénti mindössze három mérkőzésnél lehangolóbbat pedig nehezen tudok elképzelni. Élek a gyanúval, hogy a FIFA-nál is nézték ezeket a katari zárómeccseket, mert történetesen éppen most jelentették be, mégis átgondolják a 2026-os lebonyolítási rendet, s megtarthatják a négyes leosztásokat.
Kilenc percig Szerbia is állt továbbjutásra a G csoportban, amíg a svájciak nem egyenlítettek az első félidőben. Aztán vereséggel és kieséssel, valamint a szerbek és az ellenfél albán származású játékosai között elszabadult indulatokkal ért véget a találkozó. Kár érte, és nem akarok igazságtalan lenni Dragan Stojković legénységével, de ha a torna előtt becsuktuk a szemünket, és elképzeltük a dolgok alakulását, pontosan ez jelent meg előttünk a legvalószínűbb végkimenetelként. Pedig a támadósor láthatóan jóval agilisebb volt, mint négy éve, de Kamerun és Svájc ellen is elkönnyelműsködte a vezetést a csapat, ami az olykor rémisztően átjárható védekezés sara. Szerbia végül egyetlen ponttal, gólok tekintetében viszont rendkívül szélsőséges mérleggel zárt. Összesen nyolcat kapott, még a széles nyilvánosság által lesajnált Katarnál is többet, ezzel Costa Rica mögött a második legtöbb alkalommal az ő hálójuk rezdült meg. Ellenben ötöt is szerzett, így pedig Szerbia lett a vb-k történetének első olyan csapata, amely úgy végzett az utolsó helyen a csoportjában, hogy eközben több gólt lőtt, mint bármelyik ellenfele. És ki tudja, talán jobb is volt most, ilyen felemás emlékekkel búcsúzni, mint később egy jobban szervezett csapattal szemben belefutni egy hatosba, ahogy lehetnek is emlékeink ilyesmiről.
Ilyen kezdés után pedig biztosra vehető, hogy a világbajnokság végeztével is bőven lesz még miről értekeznünk, függetlenül attól, hogy a nagy futballnemzetek uralmáról szólnak majd a továbbiak, vagy a legutóbbi horvát csodához hasonlóan ismét lesz egy meglepetéscsapat a döntőben.
