Másról sem hallani mostanság, mint a globális pénzügyi válság nyomán kialakult globális gazdasági válságról.
Nemcsak azért foglalkozunk vele, mert időszerű téma, hanem azért, mert mindannyiunk zsebéről, életszínvonaláról, megélhetéséről, perspektívájáról, lényegében a létünkről szól a dolog. Egyértelmű, hogy a pénz, a pénz utáni hajsza az egésznek az okozója. A pénz, mely régen túlnőtte magát eredeti funkcióján, hogy értékmérő és forgalmi eszköz legyen. Nemcsak, hogy túlnőtte eredeti rendeltetéseit, hanem szinte mindenhatóvá nőtte ki magát. Annyira mindenhatóvá, hogy magát az orvosságot, a gyógyírt, a megoldást is benne látják a világ vezető hatalmai, a politikusok, a döntéshozók. Az ő sugallatukra pedig a legtöbb ember is ebben látja a megoldás kulcsát. Elképzelhetetlen vajon, hogy a pénz nem több forgalmi eszköznél és értékmérőnél?
Az egyes országok kormányai belső szinten lényegében elszigetelten próbálnak gazdaságélénkítő, gazdaságszabályozó intézkedéseket megvalósítani, ugyanakkor a pénzügyek gyakran átláthatatlan vezér- és mellékfonalai átszövik bolygónkat. Akár egy kellő és biztonságos szigeteléstől, megbízható elosztódobozoktól és biztosítékoktól mentes kibogozhatatlan elektromos hálózatra tekintenénk, mely hol itt, hol ott okoz rövidzárlatokat, szikrázik, leég, elveszítik vagy elterelik benne az áramot.
Kutyaharapást szőrével: a pénz által előidézett bajokat pénzzel kell gyógyítani – lényegében erről hallani nap mint nap. Erről döntöttek a napokban a világ legerősebb, legfejlettebb államainak vezetői is. A G20 a világ 19 legnagyobb gazdaságát és az Európai Uniót tömörítő szervezet. A 20 ország gazdasága felöleli a világ bruttó nemzeti össztermékének 90 és a világkereskedelem 80 százalékát, ami tartalmazza az EU belkereskedelmét is. Ezekben az országokban él a világ lakosságának kétharmada, a G20-ak: Argentína, Ausztrália, Brazília, Dél-afrikai Köztársaság, Dél-Korea, az Európai Unió, Franciaország, India, Indonézia, Japán, Kanada, Kína, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Oroszország, Szaúd-Arábia, Törökország és az USA. A G20-országok már korábban elindították a „minden idők legnagyobb” gazdaságélénkítő csomagját, ez 500 milliárd dollárt juttat majd az év végéig a világ gazdaságainak. Az országok további pénzösszegeket bocsátanak a Nemzetközi Valutaalap rendelkezésére is, 750 milliárd dollár értékben. Ezenkívül elkötelezték magukat – mintegy 250 milliárd értékében – a nemzetközi kereskedelem élénkítésében is. További 100 milliárd dollárt bocsátanak nemzetközi fejlesztési bankok rendelkezésére, és még 6 milliárd dollárral növelnék a legszegényebb országok esetleges megsegítésére a rendelkezésre álló hitelkeretet.
Pénzt pumpálnak tehát „orrba-szájba”, a pénzügyi rendszerbe minden irányból. Ugyanakkor a globális pénzügyi rendszer továbbra sem teljesen átlátható. Sokkal alacsonyabb szinteken sem áttekinthetőek a pénzügyek – ezzel talán nem mondunk újat –, akkor hogy lehetne globálisan áttekinthető? Teljesen átláthatóvá tétele pedig valójában nem is cél talán.
A globális problémákra globális megoldást kell találni – állapították meg már többször is. Létezik-e globális megoldás? Nagyon úgy tűnik, hogy létezik, viszonylag olcsó, van és működik, működhetne, de egyelőre nem beszélnek róla. Talán önös érdekből, befolyásféltésből, elismert és el nem ismert politikai szándékból azok, akiknek a kezében lehetne a megoldás, nem beszélnek róla, így nem is gondolkodnak egy reális és valós megoldáson.
Első hallásra talán merésznek hangzik, ugyanakkor a szabadságjogok korlátozását, a szabad piac elveinek feladását láthatják majd benne sokan. Azonban ha jobban belegondolunk, ezek nem lehetnek valós érvek, bizonyos szabályok betartásával nem korlátoznák az ember szabadságát, a szabad akaratot, a versenyt, a kezdeményezést, a kreativitást. Egyetlen dolog létezik, ami abszolút globális, ami a világ minden szegletében hozzáférhető, amit leginkább nagy megelégedéssel használunk mind többen nap mint nap. A világhálóról, az internetről van szó. A világ pénzügyeit az interneten lehetne és kellene átláthatóvá, megtekinthetővé, nyilvánossá tenni. Lényegében egy csapásra megszüntethetővé válna a pénzmosás, a mutyizás, a manipuláció és a spekuláció, a kétes ügyletek, a korrupció, az adóeltitkolás, a feketemunka és minden, ami gazdasági torzulásokhoz vezet. Imagine – mondta egykor John Lennon, hát képzeljünk el most mi is egy új világot! Bárki számára bárhol és bármikor látható lenne, mikor ki és mennyi pénzt mozgat, mennyivel rendelkezik. A valós készpénzforgalmat teljesen meg lehetne szüntetni, illetve bizonyos szférákra való tekintettel minimalizálni lehetne az érmék és a papírpénzek használatát, olyan csekély szintre, hogy ne lehessen visszaélni vele, de megmaradna az intimitás szférája. Ugyanakkor nem lehetne például „látatlanul” közpénzekkel manipulálni, spekulatív ügyletekbe bonyolódni, titkon bizonyos politikai opciókat a világ távoli részeiben finanszírozni, lefizetni, megvesztegetni, csalni, indokolatlanul, jogtalanul eltulajdonítani vagy eltitkolni.
A közszférának lényegében csakis jót tehetne a teljes nyilvánosság. Mindezt a meglevő világhálóval lehetne megoldani. Ez azért is kézenfekvő, mert maga a rendszer már létezik, tehát nem kerülne valamiféle külön hatalmas összegekbe a létrehozása.
A versenyszférában is talán csak első hallásra tűnik rossznak vagy megvalósíthatatlannak a nyilvánosság. A napimádóknak a nudistastrandon sem furcsa a pucérság, hiszen megszokták. Ez lenne a helyzet a pénzügyekkel is. Egy idő után mindenki megszokná a nyilvánosságot. Magunkat is meg kéne mutatni, de cserébe mindenki más is láthatóvá válna. Nyilvános rendszerrel számos kellemetlenség is elkerülhető lenne. Igaz, nem lehetne blöffölni tovább vagy téves adatokkal manipulálni, félrevezetni másokat. A versenyszférának van egy olyan része, amelzben az idő és az információ is pénzt jelenthet. Bizonyos adatok, információk ismeretében a gyorsabban reagálók vagy a merészebb kockázatvállalók előnyre, pénzügyi haszonra tehetnek szert, ez ösztönző mechanizmusként is működik. A nyilvánosság azonban ilyen esetben egyforma lenne mindenki számára, így nem lenne ártalmasnak tekinthető, ugyanakkor ha mégis szükség mutatkozna valamiféle versenyszellem a megtartására, a játékszabályokat pl. úgy lehetne módosítani, hogy bizonyos szférákban a pénzmozgások, mondjuk, néhány óra vagy pl. egy nap elteltével lennének csak láthatóak. Vajon miért nem beszél senki ilyen megoldásokról? Egy ilyen elképzelt rendszer „mellékhatásaként” megszűnne pl. az illegális drog- és fegyverkereskedelem, a korrupció stb. Vajon kinek érdeke és nem érdeke, hogy a pénzügyek valóban és teljesen átláthatóak legyenek? Tényleg utópiának tűnik mindez, vagy csak nincs meg a szándék? A társadalom mely rétegeiben kellene keresni a támogatókat és az ellenzőket? Egyelőre megválaszolatlan marad a kérdés?
