A még ma is gyakori, és inkább politikai célzatú optimista nyilatkozatok ellenére tisztában kell lennünk azzal, hogy a hazai, de a világgazdaság lassulása is jóval nagyobb a vártnál. A növekedést a legfejlettebb ipari államokban kialakult válság vetette vissza. A problémák hatalmas terjedelme teszi különösen veszélyessé a jelenlegi helyzetet. Mind többen osztják a véleményt, hogy a fennálló pénzügyi rendszer keretei között már nem megoldhatóak a súlyos gondok, mindaz, ami történik, csak tüneti kezelés.
Ma már nincs olyan térsége a világnak, amely az ingatag pénzrendszer nyomán keletkező válságokat globálisan kivédhetné. Nem túlzás kijelenteni, a világ pénzügyi rendszere csődbe jutott.
Sokak szerint fontos lenne különválasztani a reálgazdaságot a pénzügyi rendszertől. Ennek egyik módja az újraszabályozás, valamint olyan irányított projektek finanszírozása, amelyek előre konkrétan meghatározott gazdasági eredményt céloznak meg. Több hitelre van szükség, de a hiteleket a termelő szférába kell irányítani, mely jótékony hatással van a reálgazdaságra. A nemzetközi pénzrendszer válsága elmélyült, magában a világ gazdasági és pénzügyi központjában, az Egyesült Államokban gyökerezik.
Az Egyesült Államok, az aranyfedezet megszűnte óta lényegében tetszés szerinti mennyiségben tudja a fedezetlen papírpénzzé vált dollárt kibocsátani. Ennek ő maga volt évtizedeken át a legnagyobb haszonélvezője, talán szükségtelen ecsetelni, hogy miért. Ugyanakkor az exportáló országok előnye volt, hogy fel tudta szívni áruikat és így működésben tartani a világgazdaságot. A dollárkibocsátás magánmonopóliuma tette és teszi lehetővé még most is Amerika számára a többi ország erőforrásainak a folyamatos elszívását. A helyzetnek van visszaütője is. Ez vezetett az amerikai ipar és mezőgazdaság nagyarányú leépüléséhez. Amerika, amely sokáig a nagy exportőrök utolsó menedéke volt, pontosan az amerikai ipar és mezőgazdaság nagyarányú leépülése miatt ma már nem képes ezt a funkciót megfelelő hatékony módon ellátni.
Egyre többen és több helyen teszik fel a kérdést, hogy előre lehetett-e látni ennek a pénzügyi válságnak a kibontakozását? A közgazdaság, a társadalomtudományok részét képezi. Olyan modellek kidolgozásán fáradozik, melynek a segítségével az emberiség gondoskodhat létfenntartásáról. A világegyetemben természeti törvények uralkodnak, amelyek nem igazodnak a szabad akarathoz, vagyis az ember nem tudja megváltoztatni a világegyetemet, és annak törvényeit. Nem mondhatjuk viszont, hogy az emberiség bioszférájában, amelyben az ember aktív gazdasági tevékenységet folytat, ok-okozati összefüggések nem érvényesülnek. Az összefüggések léteznek, és megfelelő módon alkalmazva lehetővé teszik az előrelátást a gazdasági folyamatokban. Megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi válság okai megismerhetőek, feltárhatóak, hogy erre a válságra is van megoldás, hiszen kiváltó oka bizonyos téves emberi magatartás volt.
Leegyszerűsítve – hiszen az egyszerű ember is tudja, hogy a dolog nagyon bonyolult és szövevényes – mondhatjuk, hogy a pénzbőség okozta a válságot. Ha a lényegében a reálgazdaság folyamatainak közvetítésére szolgáló közvetítő jelrendszer, a pénz, sokszoros ütemben növekszik, mint a reálgazdaság, akkor a pénznek és a pénzügyi eszközöknek ezt a felhalmozódását hasonlattal élve tekinthetjük rákbetegséghez hasonló kóros növekedésnek.
Lényegében a válság előrelátható volt. Sokan figyelmeztettek is a fennálló veszélyekre. II. János Pál pápa már 2000-ben figyelmeztetett, hogy az akkor fennálló viszonyoknak és folyamatoknak nem lesz jó vége. Javasolta az ószövetségből ismert adósság elengedést, minden hétszer-hét év, a jubileumi év alkalmából, hiszen az egyházfő is látta, hogy a világ leszakadóban lévő népessége hogyan szenved hatványozottan az adósságterhek alatt. A harmadik világ eladósodottsága továbbra is nyomasztó. A Föld lakosságának öthatoda szenved adósságteher súlya alatt, kortársaink többsége –, mondjuk ki –, nehéz körülmények között él. A probléma olyan súlyos, hogy ezt ma már valamiféle adósság átütemezéssel sem lehet megoldani. A világ legszegényebb országaiban élő hárommilliárd ember napi két dollárból, vagy kevesebből él. Ez azt jelzi, hogy a világgazdaság képtelen eltartani a Föld lakosságát, miközben a nemzetközi pénzrendszer nagyobb fokban globalizálódott, mint az árutermelő reálgazdaság.
A pénzügyi világ kettészakadt szabályozott hazai szektorra, és szabályozatlan külföldi szektorra. A válság ellenére is virágzik az „adóoptimalizálás”, az úgynevezett "duty free" és „off shore” azaz a vám-, illeték- és adómentes pénzügyi kapitalizmus, amely a krízis, katasztrófa és árfolyamkockázat következtében még vonzóbbá válhat. A globális pénzgazdaság számos „banktechnikai” és pénzügyi „innovációval” gazdagította fegyvertárát. A világgazdaság a jólét fenntartójából az ipar megsemmisítőjévé, és a munkahelyek megszüntetőjévé vált. A folyamat vészesen felgyorsul, amennyiben nem születik megoldás.
A XX. század egyik vezető közgazdásza, Keynes, úgy vélte, hogy egy megbízható és válságoktól mentes monetáris- és hitelrendszer létrehozására van szükség, melynek három elengedhetetlen feltétele van. Az első, hogy legyen egy olyan elszámoló bank valamennyi nemzet számára, amely a rendszerben résztvevő minden egyes nemzeti banknak a legmagasabb szintű újrafinanszírozója. A nemzeti központi bankoknak ennél a globális banknál számlával kellene rendelkezniük. A második feltétel egy olyan semleges pénzügyi és elszámolási egység létrehozása, amelyet fenntartanak a központi bankok közti elszámolásokra. Ezt Keynes "bancor"-nak nevezte, és megfelel a ma használatos SDR-nek (Special Drawing Rights – különleges lehívási jog). Keynes harmadik feltétele egy olyan alkalmazkodási eljárás bevezetése volt, amely mind a hitelező, mind az adós országokra egyformán kötelező. Olyan szankcionált nemzetközi normákat kívánt bevezetni, amelyek egyenlő jogokat biztosítanak a világgazdaság valamennyi résztvevő országának, köztük a gazdaságilag leggyengébbeknek is. Lényegében ezek a feltételek nem tűnnek elérhetetleneknek. Megoldásra vár viszont a nemzetközi közjogi és belső alkotmányjogi kérdés is, hogy egyáltalán lehetséges-e az államok feletti globális gazdaság, és a nemzeti hatáskörben maradó gazdaság együttélése. A folyamat végén a szuverén nemzetállamnak el kell tűnnie, hogy átadja a helyét egy világállamnak, vagy világkormányzatnak, amelyet azonban sokan nem tartanak kívánatosnak.
A kis államok gazdasági és pénzügyi tekintetben integrálódhatnak, nagyobb gazdasági és pénzügyi egységgé alakulhatnak. Erre szemléletes és jó példa az Európai Unió, és közös pénze, az euró. Az elképzelés az elméletben szépen hangzik, gyakorlati megvalósítása és működése azonban nem várt problémák forrása lehet. Semleges közös pénzre lenne szükség, mely valójában már régóta létezik az SDR formájában. Az SDR-alapra való átállás több nyugalmat, szilárdságot és megbízhatóságot nyújtana a világ pénzügyi rendszerének, mivel nem ingadozna úgy a pénzpiacon, ahogyan a dollárral, euróval, vagy más valutákkal történik, nem lehetne spekulációk eszköze sem.
