Azt hiszem, nem kell túlságosan erőltetni a memóriánkat, hiszen nem olyan rég történt, a gazdasági világválság kezdetén, az elmúlt év őszén, amikor egyes politikusaink olyanokat nyilatkoztak, hogy bennünket bizony elkerül a válság. Voltak, akik még merészebb prognózisokra szánták rá magukat. Azt állították, Szerbiának egyenesen előnye származhat belőle, hisz míg a többiek visszaesnek majd, mi töretlenül és szakadatlanul fejlődünk tovább. Aztán jöttek az első jelek, az első tünetek. A kivitelre termelő cégek vevői lemondták megrendeléseiket, következtek az első elbocsátások, növelve az egyébként is nagy létszámú csoportot, a munkanélküliek seregét. A válságtól való félelem is a hazai kereslet csökkenését is eredményezte, hiszen az emberek takarékoskodni kezdtek, ahol csak tudtak, lefaragtak kiadásaikból. Az év elején az ipari termelés már közel 20%-os csökkenést mutatott, hozzá kell azonban azt is tenni, hogy a hivatalos statisztikai adatok alapján. Nyílt titok, nyilvánvaló tény ugyanis, hogy ilyen helyzetekben a termelés és szolgáltatás egy része átvándorol az „adómentes” fekete gazdaság szférájába, ezzel egyben csökkentve a közfogyasztásra szánt eszközök bevételi oldalát.
Az már megszokott politikusi megnyilvánulás, amikor a negatív irányzatokat, a rossz dolgokat megpróbálják kozmetikázott, szépített és esetleg a reális alapokat elfedő formákban közzé tenni. Eleinte csak arról lehetett hallani, hogy a tervezett gazdasági növekedés kisebb lesz a tervezettnél, de sokáig még növekedésről beszéltek. Előbb három, majd kettő, végül mintegy 1-1,15%-os GDP-növekedést jósoltak, akkor, amikor bizony már nem kellett túl nagy szaktudás ahhoz, hogy statisztikai adatok, számadások és számítások nélkül is nyilvánvaló legyen mindenki számára, hogy feltehetően nem, hogy növekedés nem lesz, de jó ha megússzuk egyszámjegyű csökkenéssel.
Nagyobb részt a jegybank korrekt és gyors húzásainak, s csak kisebb részt a kormány válságkezelő intézkedéseinek köszönhető az, hogy a hazai fizetőeszköz árfolyama az euróval szemben nem érte el a 100 dináros lélektani határt, ami feltehetően negatív folyamatok kavalkádját idézte volna elő, és ki tudja, hol tartanánk most abban az esetben, ha még jelentősebben leértékelődött volna dinárunk.
Kormányunk figyelme jórészt a költségvetési egyensúly megteremtésére korlátozódott az elmúlt időszakban, a különböző intézkedések pedig gyakorlatilag továbbra is váratnak magukra. Pedig a válságkezelés ürügyén rengeteg, hosszú ideje megoldásra váró probléma lenne orvosolható, illetve a megreformálásra váró területekkel, megfelelő hozzáállással most lehetne valamit kezdeni, viszont valóban vannak olyan területek, ahol jobb most kivárni a mélyreható változtatásokkal. A túlméretezett államapparátust és önkormányzatokat viszont úgy tűnik, nem lehet leépíteni, hiszen az politikai konfliktusokat és érdekellentéteket szülne, a hivatalos magyarázat szerint pedig pénz sincs hozzá. Talán inkább a politikai pártok egyetértése hiányzik azonban a valóságban.
Gazdasági miniszterünk nemrég olyan bíztató kijelentést is tett már, miszerint látszik már az alagút vége. Valóban, ha a statisztikákat vesszük figyelembe –, eltekintve az említett negatív tényezőktől is, miszerint a feketegazdaság meg ugyanakkor terjeszkedik –, az ipari termelés már nem csökkent tovább olyan ütemben, mint azt az év elején tapasztalhattuk. A statisztikák azonban puszta számok, sok esetben a folyamatok lényegére csak némi magyarázattal tudnak rámutatni. Ha a termeléscsökkenés tempója megmaradt volna, ami szinte katasztrófafilmhez lehetne hasonlítható, az végeredményben azt eredményezte volna, hogy az év végéig teljesen leállt volna minden, ami ugye még talán válságkezelő program nélkül sem következett volna be, hiszen önmagában abszurditás. A hivatalos becslések és jóslatok viszont inkább a tömegekhez szólnak. Most éppen 10% alatti GDP-csökkenésről beszélnek. Az egyéb mutatók viszont azt sugallják, ez a csökkenés valahol 10 és 20 százalék között lesz majd, és talán a 20% az a felső határ, ami nagyon súlyos, de még beláthatatlan következményeket nem okozna. Ugyanakkor a „csodák” lehetősége sem kizárt, hiszen ha nagyon kicsi is, de mégis mindig megvan annak az esélye, hogy mégiscsak jobbra fordul minden, az év második felében világszerte konjunkturális folyamatok élednek majd, és ami elveszett az év első felében, az bejön a másodikban. Talán ez a legvalószínűtlenebb, a nehezebben hihető forgatókönyv.
Egy, a közelmúltban készült reprezentatív felmérés szerint a hazai vállalatok több mint a fele komoly likviditási gondokkal küszködik, ami a nyári időszakban csak fokozódhat. Némiképp csak a költségmegtakarítások enyhíthetik a felszaporodott gondokat. Őszig (sőt már hamarább is) viszont komoly szociális feszültségek halmozódhatnak fel, melyek ugyancsak beláthatatlan következményekkel járhatnak.
Talán felül kellene vizsgálni azokat az elképzeléseket is, mi szerint majd a multinacionális cégek beruházásai és tőkebefektetései lesznek a hazai gazdaság mozgatórugói, hiszen egyértelmű, hogy nem lehet annyi befektetőre számítani, mint az előző években. Majdhogynem szinte semmire sem lehet számítani. Az is valószínű, noha nem zárható ki teljesen(!), hogy nem mi, itthon fogunk kitalálni valami új receptet. Ha példát szeretnénk venni valamelyik sikeres, de hasonló múlttal, gyökerekkel, vagy adottságokkal rendelkező országról, itt van nem messze Szlovénia. Térben nem messze, viszont gazdaságilag hozzánk képest nagyon messzire jutottak. Az Alpok déli, napos oldalán elterülő ország az, amely nem külföldi tőkére, hanem többségében belső erőforrásokra alapozott. Ott a foglalkoztatás folyamatosan emelkedett, és ma már az uniós átlagnál is számottevően magasabb szinten van. Mindezt munkával, okos gazdaságpolitikával, a fontos kérdések esetében pedig belső politikai konszenzussal érték el. Tanulhatnánk tőlük is!
