Az ENSZ két illetékes szervezete, a FAO és az IFAD, valamint az IIED elnevezésű londoni székhelyű nemzetközi kutatóintézet közösen készített elemzést, mely egyben talán az első átfogó nemzetközi tanulmány arról, hogy hogyan, milyen módon jutnak termőföldekhez a nemzetközi tőke fő mozgatói, az úgynevezett gazdag országok befektetői. A tanulmányból kiderült, hogy lényegében hatalmas földbirtokokhoz jutnak szinte jelképes áron a külföldi befektetők Afrikában. Teszik ezt a legtöbb esetben kétes értékű munkahely-teremtési és fejlesztési ígéretekért cserébe. A folyamat erősödni látszik a tavalyi globális élelmiszerválság kitörése óta. Valóságos neokolonializmus, újgyarmatosítás folyamata zajlik. Az ilyen jellegű ügyletek az után kaptak nagyobb figyelmet, hogy Madagaszkár szigetén a kormány bukásához vezetett, mikor egy dél-koreai nagyvállalatnak 1,3 millió hektár termőföldet próbáltak meg jelképes összegért, lényegében apró pénzért lízingbe adni.
Az elemzés szerint a gazdag országok, Szaúd-Arábia, Dél-Korea és mások nagy földszerzési kedve mögött alapvetően két ok vázolható fel. Az egyik a saját élelmiszer-ellátás biztonságának a növelése. Egyben ez azt is jelenti, hogy az amúgy is élelmiszer-ellátási gondokkal küszködő fekete-afrikai országokban megtermelt javak túlnyomó részét a befektetők hazájukba kívánják „exportálni”. A másik ok, a másik mozgatórugó, legalább is a tanulmány szerint, a bioüzemanyag-termelés terjedése és élénkülése. Ilyen esetben szintén szempont, hogy a beruházó az anyaország helyett másutt kíván ilyen célra termőterületet kivonni az élelmiszer-termelésből.
A tanulmányban említett és vizsgált ügyletek többségénél vagy semmilyen, vagy csak jelképes összeg szerepel a tulajdon, vagy használati jog megszerzésének ellentételezéseként. Bevett sablon, hogy a beruházók munkahelyeket és új fejlesztéseket kínálnak, a szerződések szövegében viszont már gyakran egyáltalán nem, vagy csak nehezen számon kérhető módon szerepelnek a kötelezettségvállalások. A szerződések létrejötte gyakran zavaros körülmények között, a nyilvánosság és az ellenőrzés kizárásával folyik. Mindennek következtében elmaradhatatlanul megnyílik az út a korrupció előtt. Az ügylet társadalmi hasznossága pedig háttérbe szorul a befektető elsődleges érdekeivel szemben. Az említett jelentésben vizsgált afrikai államokban, Etiópiában, Ghánában, Maliban, Madagaszkáron és Szudánban összesen már mintegy 2,5 millió hektár termőföldet szereztek a külföldi beruházók az elmúlt öt év folyamán. Más, nem hivatalos becslések szerint ugyanakkor globális szinten már a 15 millió hektárt is meghaladják az ilyen jellegű afrikai, ázsiai és latin-amerikai földszerzések.
A tanulmányban végezetül szerepelnek ajánlások is, hogy a fogadó országok feladata lenne egyrészt a helyi feltételek egyértelművé, és kiszámíthatóvá tétele, másrészt a beruházókkal szembeni követelmények szigorítása. Fontos lenne még annak biztosítása, hogy a megvalósult tranzakció elősegítse a fenntartható fejlődést, a környezetvédelmi és élelmiszer-ellátási szempontokat is figyelembe véve.
Mindezek tudatában az ember fejében önkéntelenül is valamiféle párhuzamok villannak fel, a hazai és az afrikai viszonyokat illetően. Ezek közül néhányat az olvasó fantáziájára lehetne bízni, de gondolom ismerősek az érvek, hogy a munkahely-teremtési és a fejlesztési ígéretek égisze alatt apró pénzekért lehetett földeket, üzemeket vásárolni nálunk is. Természetesen ez mindenütt a korrupció abszolút melegágyát képezi, újdonság viszont, hogy a napokban már hivatalosan és nyíltan beszélnek politikusaink és vezetőink a korrupció elburjánzásáról és az ellene foganatosított harc szükségességéről.
Szerbiában körülbelül 4,2 millió hektárnyi megművelhető mezőgazdasági földterület van, ebből 1 millió 650 ezer hektár található Vajdaságban. Ez utóbbi területen termelt élelmiszer, normális körülmények között, önmagában bőségesen kielégíthetné az ország élelmiszer-szükségletét. Azt kell viszont tapasztalni, hogy az utóbbi két évtized katasztrofális mezőgazdasági politikája oda vezetett, hogy ma már megesik, hogy az is kérdés, lesz-e elég saját termesztésű kenyérgabona. Ha belátható időn belül nem változnak meg a dolgok, a komoly kiviteli lehetőségek ellenére Szerbia élelmiszer behozatalra kényszerülhet. Valójában még a nagybirtokosok számára sem rejt a mostani mezőgazdasági helyzet kifejezetten nagy profitszerzési lehetőséget. Viszont, nyílt titok, hogy Szerbiában sokan spekulálnak arra, hogy az EU-csatlakozás után a termőföld ára az égbe szökik. Ugyanakkor az uniós támogatási rendszer is jelentős bevételi forrásokkal kecsegtet, ezek vezérlik a befektetőket, nem annyira a rövid távú bevétel.
Szerbiában az érvényes földtörvény kimondja, hogy külföldi állampolgárok nem vásárolhatnak mezőgazdasági földterületeket. Ugyanakkor a magánosítás lebonyolítása során hazai, de a háttérben külföldi érdekeltségekkel rendelkező cégek is olyan mezőgazdasági birtokokat, vállalatokat vásároltak meg, gyakran kétes körülmények illetve feltételek közepette, melyek vagyonát jelentős földterületek is képezték. Ha indirekt úton is, de sok esetben külföldiek tudhatják magukénak termőföldjeink jó részét. Az írás első részében szereplő elemzés ajánlásai ezért talán most az említett tények, de az egyéb körülmények miatt is nagyon aktuálisnak mondhatóak. Talán bizonyos szempontból örvendetesnek és bíztatónak tűnik, hogy a magánosítási ügynökség az utóbbi időben nem vonakodott felbontani a szerződéseket, illetve megsemmisíteni a privatizációt néhány olyan birtok esetében, ahol az új tulajdonos szerződésszegést követett el. Ugyanakkor nem nevezhető bíztatónak és örvendetesnek, hogy mindez stagnálást, egy helyben topogást, időveszteséget és nyereségkiesést eredményez.
