A kínai vezetők napjainkban mind gyakrabban és nagy előszeretettel hangsúlyozzák, hogy országuk sajátos gazdasági-politikai, illetve pénzügyi rendszere – mely kapitalista jellemzőket ötvöz állami tervgazdasággal és szigorú ellenőrzéssel – jobban működik a liberális nyugati modellekhez képest. A jelenlegi helyzetet nézve ez lényegében igaznak tűnik, ezt igazolják a tények, az adatok.
A kínai bankok a nyugatiakhoz képest valóban alig érezték meg a hitelpiaci válságot. Valami hasonlót már az 1997-es ázsiai válságnál is meg lehetett figyelni, hiszen a kínai gazdaság akkor is jobban járt, mint azok az ázsiai országok, amelyekben a nyugati mintájú liberális gazdasági modellek voltak alkalmazásban. Bevált módszernek tűnik, hogy Kína az expanziós időszakokban jelentősen profitált a liberális pénzáramlatból, viszont válság, krízis esetén a bankrendszere a központosított állami irányítás páratlan előnyeit élvezi, így kevésbé érzi meg az oszcillációkat. Értelemszerűen viszont ahhoz, hogy ez megvalósuljon, magára a liberális pénzáramlatra is szükség volt, anélkül, és a nyugati felvevőpiacok fizetőképessége nélkül a hatalmas árukészletek a raktárakban maradtak volna. A kínai valuta lényegében nem teljesen konvertibilis, ami jó időkben hátrány lehetett, most viszont előny. Ami talán ezeknél is fontosabb és lényegesebb, Kínának nincsenek likviditási gondjai. Sőt, ellenkezőleg. Amíg az USA évekig többet fogyasztott a tényleges lehetőségeinél, Kína takarékossági világbajnoknak számított és számít ma is. A gyenge egészségügyi és nyugdíjrendszer erkölcsi és más szempontokból bizony erősen vitatható összetevője a legnépesebb ország társadalmi rendszerének. Viszont következményeként az átlagos kínai háztartás jövedelmének 16 százalékát teszi félre hosszabb távra, arra az esetre, ha megbetegedne, illetve idős korára, amikor majd nem tud dolgozni.
A nemzetközi befektetési piacon, és jórészt az említett tények következtében Kína ma már az egyik legnagyobb felvásárló. Az ország az utóbbi években sajátos, a világtörténelemben mindez ideig páratlan bőséget tudhat magáénak. A folyamatosan virágzó exportjának köszönhetően mintegy 1800 milliárd dollár devizatartalékot halmozott fel. Az ennek a hasznosítására megalapított Kínai Állami Befektetési Alap ebből már több mint 300 milliárd dollárt helyezett el az Egyesült Államokban, de világszerte szép csendben felvásárolják azokat az érdekeltségeket, melyek lényegében hosszú távon stratégiai fontossággal bírnak. A nemzetközi tőzsdei és ingatlanárfolyamok most, a gazdasági válság következtében lettek csak igazán kedvezőek. Ebből kifolyólag a kínai befolyás további jelentős növekedésére lehet számítani.
Lényegében a kínai külföldi beruházások újraoszthatják a világgazdaság képzeletbeli nagy tortáját, ugyanakkor mentőövet is jelenthetnek a továbbra is beteges nyugati pénzügyi rendszer számára.
Nem tudhatjuk, hogy mi fog történni, a világ történelme milyen irányba sodródik. Mindenesetre bíztató, hogy a világ egyik legnagyobb gyártó országának nem érné meg egy tartósabb keresletcsökkenés a legnagyobb fogyasztó országok oldaláról, ezért feltehetően jelentős tartalékaiból életmentő tőkeinjekciókra is futja majd. A kínai gazdaság tehát nem valószínű, hogy nélkülözni szeretné azt a húzóerőt, amit a fejlett ipari országok lakosságának kereslete generál.
Ugyanakkor – és ez is egy fontos momentum – ma már a világ többi részének jelentős keresletkiesését is lényegében át tudná vészelni, hiszen a folyamatosan magas GDP-növekedéshez ma már csak egyötöd részben járul hozzá az export. Erős belső fogyasztói piac kialakulása zajlik ugyanis a szemünk előtt a több mint egymilliárd lakosú országban. Hosszabb távon valóban több okból kifolyólag az a legizgalmasabb kérdés, hogyan alakul a kínai belső fogyasztás. Ha ebben a tekintetben a hatalmas ország elmaradottabb területei is felzárkóznak Hongkong és Sanghaj életszínvonalához, a keresleti oldal húzóerejét illetően a világgazdaság új motorja keleten dübörög majd. Ugyanakkor, és lényegében talán éppen ezért ennyire izgalmas ez a kérdés, és megjelenik azon ellentmondás is, hogy vajon bolygónk véges energia-, és nyersanyagkészletei meddig tudnák fedezni a fogyasztás jelentős növekedését, illetve, hogy mindez milyen környezeti, valamint társadalmi folyamatokat generálna, feltehetően visszafordíthatatlan következményekkel.
Kínában újabban mintegy 8 százalékos GDP-növekedéssel kalkulálnak éves szinten. Még az év elején, a válság eddigi legmélyebb pontján sem kellett Kínában 6 százaléknál kisebb GDP-növekedéstől tartaniuk. Most pedig már majdnem biztos az évi 8 százalék, de a pozitív folyamtok felerősödésével még nagyobb is lehet. Mindezt egyre jobban alátámasztják azok a tények, hogy májusban megduplázódott az új hitelek száma, nőtt az ipar teljesítménye, valamint emelkedtek a kiskereskedelmi eladások Kínában. Szépen érezteti hatását a kormány 586 milliárd dollár értékű élénkítő csomagja is. Ez azért tölti el mérhetetlen megkönnyebbüléssel a Kínai Kommunista Párt vezetőit, mert – valószínűleg nem teljesen alaptalanul – az a véleményük, hogy nyolc százalékos növekedés alatt a szociális elégedetlenség komoly jelei ütköznének ki a kontinensnyi ország lakosságának körében. Tüntetések és egyéb szélsőséges események formájában nyilvánulna meg a néptömegek elégedetlensége, ami feltehetően szétfeszítené a jelenlegi társadalmi kereteket. Ma már egyre kevésbé kell ettől tartani Kínában. Úgy tűnik, az emberi kultúra jelenlegi fejlettségi fokán a kommunista diktatúra szabályozó rendszerét a vadkapitalizmus elemeivel kell ötvözni, hogy éveken át biztosítva legyen a tartós, 8 százalék feletti GD-növekedés. Környezetvédelmi és fenntarthatósági szempontból viszont az tűnik biztosnak, hogy ez az út a pokolba vezet.
