Svájc nevének hallatán azonnal az óra jut eszünkben, - pontos és megbízható, mint egy svájci óra – szokták mondani. Talán legtöbbünk számára az órák után a bank fogalma az, ami a svájci jelzőhöz kapcsolódik. Évtizedek óta ugyanis a megbízhatóság, a bizalom, a biztonság jellemezte a svájci bankokat, így tudtak fogalommá válni. A svájci bankok évtizedes, sőt évszázados sikerének és hírnevének titka a stabilitás, a diszkréció és az ügyfeleik vagyonáról tanúskodó információk védelme. A svájci bankok már a középkorban is ismerték a banktitok alkalmazását, mígnem 1934-ben ezt törvénybe is foglalták. Svájc semlegességét és függetlenségét régen elfogadták az egész világon, ami lehetővé tette a stabil gazdasági szerkezetet, amelyben a bankszektor erősödni tudott. Nem mindennapi mivoltát tanúsítja, hogy Európa szívében semleges tudott maradni mindkét világháborúban. Nem tagja az Európai Uniónak, sem az Európai Gazdasági Térségnek és az ENSZ-be is csak 2002-ben lépett be.
Hajlamosak vagyunk tehát a svájci banktitkot modern találmánynak felfogni, pedig valójában már a 17. században is létezett. A genfi székhelyű protestáns bankároknak az egyik első ügyfeleik a francia királyok voltak, akik nagyra értékelték a svájciak diszkrécióját. A maguk részéről a svájciak pedig az ideális adóst találták meg, ugyanis a királyoknak voltak módszereik, amivel garantálhatták a törlesztést, sosem maradtak adósok. Természetesen abban az időben még nem formalizált törvényes keretekben folyt a kölcsönzés és számlavezetés. Egységes törvényi szabályozásra először csak 1907-ben került sor, a mai rendszer alapjait pedig 1934-ben rakták le. Gyakorlatilag napjainkban is azok a szabályok érvényesek, mint akkor. Az 1934-es rendszer létrehozásában két tényező játszott fontos szerepet. 1933-ban a hitleri Németországban arra kötelezték polgárokat, hogy bejelentsék összes külföldi kinnlevőségüket, vagy halálbüntetés várt rájuk. Náci ügynökök megfigyelés alatt tartottak több svájci bankot, és a begyűjtött információk alapján sokakat ki is végeztek, akik svájci bankok ügyfelei voltak. Ennél valamivel korábban 1932-ben Franciaországban letartóztatták a bázeli bank elnökét és elnökhelyettesét és elkoboztak tőlük egy listát, amin 2000 francia ügyfelük neve volt. A franciákat adóelkerüléssel és hazafiatlan viselkedéssel vádolták, kilétüket nyilvánosságra hozta a sajtó. Ez a két esemény győzte meg a svájciakat, hogy szigorítani kell szabályzatukat. Svájcban így 1934 óta szinte változatlan szabályzat vonatkozik a banktitokra, a rendszer legfontosabb alapelve szerint az egyén jogainak biztosítása mindennél fontosabb. Érdekes megemlíteni, hogy a titkosságról szóló záradékok eredetileg nem szerepeltek az említett 1934-es törvényben, csak később a gyakorlati alkalmazás során egészítették ki, mégis ez lett a siker kulcsa. Svájc számára a személyes információkkal szembeni diszkréció a jogállam demokratikus működésének előfeltétele. Működés közben gyakorlatilag az összes számla egy megnevezett személyhez tartozik, információt erről azonban csak bírósági határozat nyomán szolgáltatnak ki, csakis állami hivataloknak, és csak bűncselekmény esetében. A svájci törvények megkülönböztetik az adókikerülés és az adócsalás fogalmát. Ha egy holding nem jelenti tevékenységét a hatóságoknak, kikerülésnek minősül. Az adó kikerülés nem bűncselekmény, de helytelen, erkölcstelen cselekedetnek számít. Ha nem egyértelmű a bűncselekmény elkövetésének szándéka, akkor csak nem megfelelő vagyoni bejelentésnek minősítik. A bankok azt feltételezik, hogy az ügyfelek bizalmasan akarják kezelni adataikat, és csak ők engedélyezhetik a bankoknak, hogy adatokat közöljenek róluk. További biztosítékot jelent, hogy nem csak a banknál bejegyzett információk titkosak, hanem az is, amit a bankárok megtudtak az ügyfelekről. A titoktartásnak nincs időkorlátja, akkor is érvényes, ha a kliens bezárja számláját. A titoktartás egyébként annyira szigorú, hogy magának a számlának a létéről se nyilatkozhat a bank, nem hogy az egyenlegéről. Akit azonban ez se elégít ki, kérheti, hogy a nevét helyettesítsék egy számkóddal, így valódi identitását csak a bank legfelsőbb vezetői fogják ismerni. A banktitok megsértését súlyos törvényszegésnek tekintik Svájcban, több éves börtön és pénzbüntetés jár érte. Becslések szerint 2003-ban az egész világon, az országon kívül őrzött javak, a ma divatos szóval emlegetett offshore eszközök egyharmada Svájcban volt elhelyezve.
A pénzügy válság kitörése óta azonban nagy nemzetközi nyomás nehezedik Svájcra, hogy megváltoztassa az ország titokkezelési politikáját. Az EU, mivel körülveszi Svájcot, számtalanszor kinyilatkoztatta, hogy polgárai adókikerülésre használják fel az ország bankrendszerét. Az Unió régóta próbálja harmonizálni a tagországok adórendszereit, de a svájci bankok, hivatalok és a közvélemény ennek határozottan ellenállnak. Rengeteg olyan tényező van, amelyek miatt az emberek számára vonzóak a banktitok adta lehetőségek. Ezek, többek között, a vagyon elrejtése barátok, házastárs vagy más családtag elől, az összegyűjtött vagyon biztonságos őrzése, pénzmosás, adóeltitkolás, pénzügyi vizsgálat elkerülés, csőd esetén a vagyon egy részének kimentése, védelem az esetleges zsarolással foglalkozó bűnözők elől, néhány országban ugyanis a bűnözői csoportok könnyen jutnak banki információkhoz. A külvilág viszont egyre kevésbé méltányolja a svájciak helyzetét és a hagyományok megváltoztatását követeli. A gazdasági válság bűnbakjaivá ugyanis, - a felelőtlen hitelfelvevők, a kapzsi brókerek és a piramisjátékokra építő bankárok után - az adóelkerülők váltak, akik titkos, úgynevezett offshore számlákon tartják pénzüket. Ezért nehezedik mind nagyobb nyomás a kis ország vezetésére. Márciusban Svájc rákényszerült, hogy elfogadja az OECD új szabályait, hogy lekerüljön az úgynevezett "szürke zónák" listájáról, melyen azok vannak, akik nem működnek együtt maradéktalanul a szervezettel. A másik oldalról az Egyesült Államok jogi eszközökkel próbálja kényszeríteni Svájcot, hogy adják át azoknak a számlatulajdonosoknak a nevét, akik az ország legnagyobb bankjában rejtegetik vagyonukat az amerikai adóhatóság elől. Az amerikai hatóságok ugyanis nem rendelkeznek pontos nevekkel. Feljelentették a svájci UBS óriásbankot, miszerint támogatja az amerikai adócsalókat, követelik mintegy 52000 amerikai számlatulajdonos nevét.
Az ügy a svájci gazdaság egyik legfontosabb szektorát fenyegeti, a pénzintézetek hírnevét, amelyek a banktitkot alkalmazva tették Svájcot a világgazdaság egyik vezető államává. A pénzügyi ágazat súlya jelentős az ország gazdasági teljesítménye szempontjából is. A svájci bankok az ország GDP-jének 12 százalékát jegyzik, a bankok az ország összvagyonának négyszeresét, csaknem 2000 milliárd dollárt kezelnek számláikon.
Mivel a svájci rendszer mind nagyobb nemzetközi nyomásnak van kitéve, egyre többen választják a kétes eredetű pénzek elhelyezésére Panamát vagy Szingapúrt. Hogy még kedvezőbb feltételeket kínáljanak, Szingapúrban nemrég megszigorították a büntetéseket a banktitok megsértőivel szemben, módosították a diszkrécióra és öröklésre vonatkozó törvényeket is. Sokat mondó tény, hogy Szingapúrban van ma már az egyik legjelentősebb svájci bank, a Credit Suisse nemzetközi központja is. Azok, akik pénzügyi válság elindítói, most lehet, hogy odahatnak, hogy az évszázados hagyományokkal rendelkező ország bankjai vonzerejüket vesztik. Ugyanakkor félő, hogy az adócsalás, az offshore ügyletek nem szűnnek meg, csak máshová vándorolnak a „feketepénzek”. Úgy néz ki, az emberi alaptermészet része, hogy szeretjük, ha van egy kis „dugipénz”, az „adóoptimalizálással” pedig hatalmas összegeket lehet elcsalni, amit mellesleg, ha adó címén befizetnének, a bürokratikus és leggyakrabban felduzzasztott államapparátus, mint egy feneketlen kút, fel tudna emészteni. Lehet, hogy a svájci bankok ideje lejáróban van, az „offshore” ügyletek azonban ettől még nem fognak megszűnni, csak átvándorolnak „melegebb éghajlatokra”.
