Az emberek többsége már kezdi megunni, hogy folyton-folyvást a válságról cikkeznek az újságok, döntéshozóink pedig „alsó” és „felső”szinten egyaránt minden gondot, problémát, elferdülést ma már a válságnak tulajdonítanak. Mondhatjuk azt, hogy bármilyen véleményt fejt ki bárki a válsággal kapcsolatban, ma már nem tudja megtenni az ismétlés kockázata nélkül, hiszen annyira slágertéma ez manapság, hogy már szinte mindent elmondtak vele kapcsolatban. Elcsépeltté vált – mondhatnánk – a téma, ugyanakkor az sem mellékes dolog ezzel kapcsolatosan, hogy az átlagember már gyakran észre sem veszi, hogy divattá vált a válságot alibiként is felhasználni.
Maga az említett tény elsősorban nem azért káros, mert nem fedi a valóságot és téves következtetéseken alapul, hanem azért, mert így azok a gondok, melyek nem a válságból erednek, továbbra sem kapnak kellő figyelmet, nem születik megoldás a kiküszöbölésükre.
Szerbiában a kilencvenes évek történéseiből, és az azokból adódó gazdasági folyamatok következtében nem keletkeztek olyan megtakarítások, amelyeket kétes értékű hitelek megvásárlására lehetett volna fordítani, mint ahogy azt például Izland tette, ahol jelentős mennyiségben saját és külföldi eredetű betétek halmozódtak fel. A hazai bankok nem vásároltak mérgezett hitelcsomagokat sem, így a pénzügyi világválság közvetlenül nem érintette őket. Néhány nálunk is működő bank külföldi anyabankja érintett ugyan, viszont a hazai leánybankok önálló jogi személyek, ebből a szempontból tehát itt a következmények nem kellene hogy befolyásolja működésüket. Szerbia gazdaságában a tőzsde még ma sem játszik meghatározó szerepet. A tőzsdén egyértelműen megmutatkoztak a válság jelei, ez azonban inkább következmény, mint okozati tényező. Sokkal inkább okolható a jelenlegi állapotért, hogy elmaradtak a szerkezeti reformok, a korrupció visszaszorítása várat magára, a piacvédelem pedig csak most, a bajok kicsúcsosodásával kezd szóba kerülni, holott bizonyos „kedvezményezett” cégek monopolhelyzete is nagyban hozzájárul a mostani gazdasági helyzet alakulásához.
A helyzet hatékony megoldásához több területen kellene – megfelelően előkészített programok alapján – reformokat, átszervezéseket, korrekciókat végrehajtani. Ugyanakkor a most foganatosított, illetve esetenként éppen az elmaradt intézkedéseken már érezhető, hogy a döntéshozókat nemcsak a helyzet megoldása vezéreli, hanem szem előtt tartják a következő választási ciklus közeledtét is.
Tudni kell –, és a környező országok tapasztalatai is alátámasztják ezt a tényt –, hogy a tranzíció sokkal nehezebb és fájdalmasabb, amennyiben az országban elharapózik a korrupció. Nemcsak a megvesztegetés klasszikus formáiról van szó, hanem minden, a személyes, vagy csoportos előnyök megszerzésére irányuló hivatali visszaélés korrupciónak számít. Ilyen értelemben pedig azt is mondhatnánk, hogy nálunk ez sajnos már népszokássá vált. Mindezek árát a közösség fizeti meg közvetett úton. Ugyanakkor a gazdaságban torzulásokat eredményez és ezek következményei hatványozottan fejtik ki hatásukat. A társadalom korrupciós betegsége ugyanakkor gátolja a független demokratikus intézmények munkáját is.
A korrupció mélyen az előző rendszerben gyökeredzik. Annak idején a közpénzeket „szervezett” módon ömlesztették át a „rezsimhez” közel álló személyek zsebébe, számlájára. Ennek különösen kedvező táptalaja volt a környezetünkben zajló polgárháború és az évekig tartó szankciók. Ezekhez párosult még bizonyos cégek monopolhelyzetének létrehozása, valamint esetenként a mesterséges áruhiány előidézése, amiből szintén bizonyos akkori párt-, és kormányközeli körök profitálhattak. Az ország gazdaságában ma is domináló „üzleti körök” még abban az időben kialakultak. Annak idején a politika segítségével jutottak tőkéhez, most pedig tőkéjükkel szeretnék a politikai folyamatokat befolyásolni.
Államelnökünk nyilatkozatai arra engednek következtetni, hogy a jövőben előtérbe fog kerülni a korrupció elleni harc. Remélni tudjuk csak, hogy a kijelentések nem csupán politikai célzatúak, és valóban történik is valami ezen a téren. Mindenképpen pozitív dolog azonban, már eleve a tény, hogy nyíltan beszél Szerbia elnöke a valós helyzetről. Ahhoz, hogy a korrupció valóban visszaszoruljon, a visszaszorítására vonatkozó törekvéseknek egyfajta össznépi mozgalommá kellene válniuk. A tájékoztatási eszközöknek, az újságíróknak és publicistáknak ebben jelentős szerepe lehet. A törvénytelen ügyleteket, a bűnüldöző szerveknek kell ugyan feltárni és a törvényes jogi keretek között eljárni. Az írott és az elektronikus sajtó azonban folyamatosan és azonnal be kellene hogy számoljon a pozícióból eredő bármilyen visszaélésről. Ugyanakkor nem lenne szabad megengedni, hogy az egész folyamatot bárki a politikai ellenfelekkel való leszámolásra használja fel. Leírva viszonylag érthetőnek és egyszerűnek tűnhet, a gyakorlatban azonban komoly konfliktusok forrásává válhat az egész témakör. Amennyiben viszont a korrupcióellenes harc nem járna eredménnyel, azt a lakosság életszínvonala bánná. A törvénytelen monopóliumokat, melyek nagy része szoros összefüggésben áll a korrupciós ügyekkel, ugyancsak mielőbb fel kell számolni. Amennyiben nem szeretnénk a jövőben még rosszabbul élni, és nem szeretnénk egy olyan ország polgárai lenni, ahol mindent csak néhány pénzember érdekeinek rendelnek alá, akkor a lehetőségeihez mérten mindenkinek harcolnia kell az említett visszásságok leküzdéséért!
