Hamarosan, augusztus 24-én a Nemzetközi Valutaalap küldöttsége Szerbiába látogat. A helyszínen szeretnének tájékozódni az országban zajló pénzügyi és gazdasági folyamatokról. Afféle revíziónak számít ez a látogatás, elsősorban feltehetően az érdekli majd a valutaalap szakembereit, hogy a tavaszi látogatásuk alkalmával lefektetett irányelvek mennyiben látszanak megvalósulni. Vizsgálják, hogy a kormány milyen takarékossági intézkedéseket tesz, hogyan alakul az ország költségvetése és egyebek. A bejelentések szerint a küldöttséget ezúttal is Albert Jaeger vezeti, aki a márciusi tárgyalások során is koordinálta a valutaalap csapatát. Akkor jött létre a megállapodás, hogy az alap 2011-ig 2,9 milliárd euró értékben készenléti hitelkeretet nyújt Szerbiának, a hitel folyósítását azonban az alap, mint mindig, szigorú feltételekhez köti. Jaeger egyébként nemcsak a márciusi látogatáskor, de már 2008 októberében is vezetője volt a valutaalap küldöttségének, feltehetően tehát alapos ismeretei vannak az itteni állapotokról. Az említett, mintegy 2,9 milliárd eurós készenléti hitelből Szerbia egyébként eddig valamennyivel kevesebb mint 800 milliót használt fel.
Ha egy ország kölcsönre, főképp, ha a valutaalap kölcsönére szorul, az eleve azt jelenti, hogy komoly likviditási gondokkal küzd. Szerbia a közepesen eladósodott országok közé tartozik, ebből a szempontból a helyzet még nem tekinthető lesújtónak. Összehasonlításképpen el lehet mondani, hogy pl. Magyarország, mely egy időben jóformán mintaországnak számított a közép-európai térségben, és úgy tűnt, szédületes tempóban fejlődik a külföldi tőke beáramlásának köszönhetően, csak mintegy 20 milliárdos kölcsön felvételével tudta megakadályozni pénzügyi és azzal együtt gazdasági rendszerének összeomlását. Ilyenkor azonban nemcsak az összegek, a statisztikák, a kimutatások képezhetnek összehasonlítási és elemzési alapot, hanem azok az aktuális folyamatok, melyek a történéseket kísérik. A 90-es évek agóniája, az ország felbomlása és a „háborúk” eredményezték, hogy Szerbia később lépett a reformok, az átalakulás, a tranzíció, a privatizáció útjára. Akkor a legtöbb elemző és szakember hivatkozott is rá: igaz, hogy késésben vagyunk, előnyünk viszont, hogy a környező országok tapasztalatai és hibái okulásul szolgálhatnak, a magánosítás és az átalakítás folyamatában ezért mi majd nem fogjuk elkövetni azokat a hibákat, melyeket az előttünk járók elkövettek. Aztán gőzerővel beindult a privatizáció. Az ebből eredő bevételeknek, az országba beáramló külföldi tőkének, valamint a világ gazdaságában végbemenő kedvező konjunkturális folyamatoknak köszönhetően valóban évről évre növekedett a társadalmi össztermék (GDP), a lakosság életszínvonala is jelentősen javult. Ugyanakkor felépítményünk és az államapparátus is hatalmasra duzzadt. A külkereskedelmi mérlegen sem sikerült javítanunk, évek óta nagyobb értékű a behozatal a kivitelnél. A krízis hozta a felszínre azt is, hogy a magánosítás többnyire sikertelennek bizonyult. Elképzelhetetlen, mekkora katasztrófa kellős közepén lennénk, ha pénzügyi rendszerünk nem lenne mindezek ellenére viszonylag stabil, ha nem sikerült volna megőrizni az árfolyam stabilitását.
Az, hogy a hazai fizetőeszköz megtartotta viszonylagos stabilitását, elemzők szerint, nem csupán a jegybank és a kormány hatékony ténykedésének köszönhető. Ahogyan a valutaalap és az egyéb nemzetközi szervezetek kölcsönei, valamint a külföldi hitelek és adományok sem lettek volna elegendőek, ha Szerbia nem kapná folyamatosan más forrásokból is kemény valutában az „infúziót”. Sokak szerint – és valóban reálisnak tűnik a megállapítás – fizetőeszközünk már régen elértéktelenedett, gazdaságunk pedig összeomlott volna, ha nem lennének a külföldön dolgozó hazai állampolgárok, a vendégmunkásaink által befolyó pénzek. Mivel azokat az országokat is sújtja a válság, ahol a „gasztarbajterok” dolgoznak, azzal lehetett volna számolni, hogy az általuk hazaküldött, hazahozott vagy bármi módon Szerbiába juttatott pénzek is csökkennek majd. Ennek viszont az ellenkezője tapasztalható. Jegybankunknak hivatalos becslése szerint is az év eddig eltelt időszakában csaknem kétmilliárd eurót utaltak haza külföldön dolgozó polgártársaink, ami több, mint az elmúlt év azonos időszakában. Ugyanakkor nem hivatalos csatornákon feltehetően szintén jelentős összeg, a merészebb becslések szerint legalább még ugyanannyi pénz érkezett „haza”. Ezeket a pénzeket zsebben hozták vendégmunkásaink, illetve a hozzájuk kilátogató rokonok, családtagok. Sokan, esetenként csak keveset, de sok kicsi sokra megy.
Paradoxnak számít egyébként a jelenség, hiszen a válság miatt egyre kedvezőtlenebbek Európában is a munkapiaci állapotok. A sok helyen tapasztalható protekcionista tendenciák miatt jelentősen csökkentek például a szomszédos országok külföldön dolgozó polgárainak hazautalásai. Példaként felhozható, hogy a Nyugat-Európában dolgozó románok ebben az évben eddig alig kétmilliárd eurót utaltak haza, ez több mint 30 százalékos csökkenést jelent az egy évvel korábbi azonos periódushoz képest. A lengyeleknél 17 százalékkal csökkent ez az összeg, miközben a csaknem egymillió külföldön dolgozó bolgár az egy évvel ezelőttihez képest 16 százalékkal kevesebbet küldött haza 2009 eddig eltelt időszakában.
Az elemzők tehát azt állítják, az említett pénzek nélkül sehol sem lennénk, illetve hogy abban az esetben jóval nagyobb hitelt kellene a valutaalaptól felvenni. Ha adnak, adnának, illetve ha az augusztus végi tárgyalásokon megállapodnak majd szerbiai tárgyalópartnereikkel. Lehet, hogy enyhítenek a feltételeken, de a további részletek felhasználását is bizonyosan feltételekhez kötik. Vendégmunkásaink pedig egyre többet küldenek haza, saját apadó forrásaik ellenére és feltétel nélkül. Nem az ország pénzügyi rendszerének stabilizálására, hanem mert tudják, az itthoniaknak egyre nagyobb szükségük van rá. Ez vagy valami más lehet az említett paradoxon mögött, mely egyelőre felderítetlen.
