A hitelforrások elapadásának következményeit közel 200 évvel ezelőtt már Széchenyi is világosan látta:“A hitel híja oka, hogy senki nem jobbíthatja földeit oly mértékben, mint természet szerint lehetőnek kellene lennie.” – írta.
A Hitel című művet Széchenyi István 1828-29-ben írta. A magyar gazdasági szakirodalom egyik első képviselője az 1830-ban megjelent mű. Megírásának előzménye, hogy Széchenyi 10 000 Forint hitelt akart felvenni birtokai fejlesztésére, amelyet az osztrák bank megfelelő fedezet hiányában elutasított. Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy hitelezés nélkül nincs gazdasági növekedés, nincs nagyobb teljesítmény. Most úgy tűnik, hogy a hitelezésnek az egyik alapja, a bizalom rendült meg. Nincs már meg a bankok, pénzintézetek között az a bizalom, ami kell ahhoz, hogy egymásnak kellő mennyiségű pénzt biztosítsanak. Így pedig egyelőre nem látszik, hogy mi lesz ennek a válságnak a vége. Mindenesetre úgy tűnik, hogy Amerikával ellentétben az európai kormányzatok, mind pedig a központi bankok sokkal, felelősségteljesebben viselkedtek. A hazai pénzügyi rendszer is állítólag mentes az úgynevezett kétes ügyletektől és viszonylag jól szabályozott. Ennek ellenére a megrázkódtatás máris világszerte érezteti hatását.
Valójában a bizalom és a likviditás az, amit most hiányzik a piacokon. Azt kell valahogy visszaállítani, mert tényleg komoly gondok lehetnek. Csupán azt, hogy bizonyos pénzintézetek tönkre mennek, hogy három-négy, vagy 10 bankkal kevesebb lesz a nemzetközi piacon, azt simán túl lehet élni. A tényleges probléma az, hogy amikor egy cég, vállalkozás beruházni, fejleszteni akar, nem fog hozzá megfelelő hitelt kapni. Esetleg még kap is, de rosszabb feltételekkel, sokkal rövidebb lejáratra, magas kamatokkal. Ez az, ami a globális gazdaságban, ha szétterjed, komoly recessziót indíthat el.
Az elmúlt években jellemző volt a fejlett tőkepiacokon, hogy tartósan alacsony infláció mellett, alacsony kamatláb és likviditás bőség, óriási elérhető hitelállomány létezett. Ez hajtotta a vállalatokat minél nagyobb terjeszkedésre, beruházásokra. Ez a korszak minden bizonnyal egyhamar nem fog visszatérni. Ma még nem lehet látni, hogy ez a válság miként is fog végigsöpörni a kontinenseken, meddig tart és mekkora károkat okoz majd. Viszont máris instabillá váltak a pénzpiacok, megnőttek a kockázatok, emelkednek a kamatlábak, beszűkültek az exportpiacok. Csupa olyan negatív következmény ez, amely egy eladósodott, fejlődésben lemaradt gazdaság számára – amilyen a miénk - komoly veszélyeket jelent. Az államadósság kezelésénél is súlyosabb problémát okozhat a lakosság eladósodottsága. Ha ugyanis a pénzügyi válság következtében jelentősen megemelkednek a kamatlábak, komolyan leértékelődik a dinár, akkor az erősen eladósodott háztartások vállára hatalmas többletteher, nehezedik majd. A tömeges fizetésképtelenség ebben az esetben elkerülhetetlenné válik, és tovább gyengíti a bankszektort. A kormányzat számára ilyen esetben nincs jó megoldás. Egyedül rossz és még rosszabb. Amennyiben magára hagyja a kereskedelmi bankokat, ezzel hozzájárul a válság kiszélesedéséhez, ha pedig mentőövet dob nekik, akkor a krízis időtartamát hosszabbítja meg.
A fejlett országokból kiinduló válság kialakulásában komoly szerepet játszik az a sajátosság is, hogy az alacsony népességnövekedés következtében ezek a társadalmak elöregedtek, e mellett még el is kényelmesedtek. Ilyen szempontokból sajnos mi sem maradunk le a világ fejlett részei mögött. Sürgősen tenni kéne valamit a demográfiai problémával, mert az elöregedési folyamat nálunk is egyre kifejezettebb. A válság utáni időszakban ugyanis feltehetően már nem lehet arra hagyatkozni, hogy a külföldi tőke biztosítja a beruházásokat, az olcsó munkaerő pedig a foglalkoztatást. A negatív demográfiai mutatók miatt viszont mind kevesebb aktív polgártársunkra hárul majd a növekvő számú inaktív népesség eltartása is.
