Gyakran mondják azt, hogy a piaci törvényszerűségek ugyanúgy működnek, mint a természet törvényei. Számos hasonlóságot tudunk felfedezni azzal kapcsolatban is, ahogyan az emberi tevékenység, a kapzsiság, az önzés, a megszerezhető előnyök hajszolása kihat a törvényszerűségek megnyilvánulásra. Gondoljunk csak az iparosodás, a gazdasági tevékenység nyomán létrejövő környezetszennyezésre. Az üvegházhatás, a globális felmelegedés, a fajok eltűnése élőhelyeik megszűnése miatt, a szélsőségek az időjárásban, mind-mind a tudatos, csupán a rövidtávú célokat szem előtt tartó emberi tevékenység következményei. Az emberi tevékenység azonban nemcsak a természetes élőhelyeket, a vizet és a levegőt szennyezte be, hanem a világ pénzügyeit, ezen keresztül az egész globális gazdaságot is. Ahogyan a természet, úgy a szabad piac is visszaüt, ahogyan az éghajlatváltozás cunamikat, viharokat, árvizeket, száraz időszakokat eredményez, úgy a túlfűtött gazdaság, a kétes kihelyezések és befektetések hatalmas pénzügyi viharokat eredményeztek.
Nem múlik el nap, hogy ne hallanánk újabb bankcsődről, állami mentőakciókról, a tőzsdék zuhanásáról, bizonyos szektorok, főként az ingatlanpiac és az autóipar megroppanásáról és a gazdaság vérkeringését fenntartó hitelezés megbénulásáról. A kapitalizmustól eddig sem volt idegen a ciklikusan visszatérő válság. Jellemző volt eddig is, hogy a növekedési periódusok rendszeresen krízisbe és recesszióba csaptak át. A furcsa egyedül az lehet, hogy néhány kivételével, még a legjelesebb szakemberek sem figyelmeztettek rá, ami azt jelenti, hogy nagy valószínűség szerint a legtöbben nem is tudták előrelátni. Pedig gondoljunk csak bele, hogy a legtöbb ember szeret arra hivatkozni, hogy ő bizony megmondta előre. Kevesen mondták meg előre! A globális csődnek viszont minden logika alapján be kellett következnie.
Mindez talán azt is bizonyítja, hogy a közgazdaság tudomány szeretne ugyan lenni, de nehéz tudományosnak lenni, ha a vizsgálat tárgya, a gazdasági folyamat eredendő résztvevője, maga az ember esetenként nélkülözi az objektivitást. A természet- és társadalomtudományok közötti különbség éppen az, hogy a társadalomtudományok esetében a résztvevők önállóan gondolkodó emberek. Ha az eseményekben gondolkodó egyének vesznek részt, a vizsgálat tárgya már nem korlátozódhat csupán a tényekre, szükségképpen tartalmaznia kellene a résztvevők viselkedését is a különböző helyzetekben. A hagyományos közgazdasági elmélet ezt a problémát az ésszerű viselkedés feltételezésével próbálja megkerülni. Legtöbbször abból indul ki, hogy az emberek mindig a legjobbat választják majd ki a lehetőségek közül. Az eredmény olyan logikusnak tűnő elmélet, amely hasonlít ugyan a természettudományra, de a gyakorlati valóságra nem minden esetben.
A globális pénzügyi piacok és makrogazdasági fejlemények elemzése azt bizonyítja, hogy a szabad piacok nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy hosszú időszak átlagában az egyensúly felé tartsanak. Inkább azt állíthatjuk, hogy a piacok hajlamosak a ciklikus kilengésre, ami előbb vagy utóbb elviselhetetlenné válik, és végül is valamiféle állami beavatkozással kell a korrekciót végrehajtani. Amennyiben viszont a piacok önmaguktól nem törekednek az egyensúlyra, akkor bizony érvényét veszti a piaci mechanizmus mindenhatóságát hirdető fő érv. Lehet, hogy nincs okunk többé azt hinni, hogy a piacok bármit is optimalizálnak. Ahogyan a környezetünkről, a természetről sem hihetjük azt, hogy végzetes következmények nélkül mértéktelenül szennyezhetjük, megváltoztathatjuk.
Mindenképen el kell még azt is mondani, hogy nem az átlagember, az egyszerű polgár az elsődleges és fő környezetszennyező, ahogyan az sem, aki befolyással rendelkezik a világ pénzügyeit illetően. De az átlagember és a jövő nemzedékei azok, akik végül és legfőképpen mindezek kárát látják.
