Az átlagember jóformán tehetetlenül szemléli, amint a hitelválsággal induló, majd globális recessziót eredményező gazdasági világválság kezd „szépen” hozzánk is begyűrűzni. A leggyakoribb reakció, hogy az emberek kevésbé költekeznek, lemondnak olyan dolgokról, melyek nélkül, úgy ítélik meg, hogy nem csökken jelentősen az életminőség. Kevesebb luxuscikket, ruhaneműt, műszaki cikket vásárolnak, közben abban reménykednek, hogy ha az életszínvonal nem is emelkedik az eddigi tempóban, legalább megmarad ezen a szinten, vagy nem csökken jelentős mértékben.
Az eddig rendszeresen vásárolt termékeket gyakran hasonló, de olcsóbb termékekre váltják. Mivel tömegpszichózisról van szó, százezrek, milliók viselkednek hasonlóképen, a kereslet csökkenése miatt a gyártók egy része a termelés volumenének csökkentésére kényszerül. Eközben, és ennek következtében a munkaerő egy része feleslegessé válik, illetve a bevételek csökkenése miatt a megmaradó foglalkoztatottak bérét csökkentik. Nemzetgazdasági szintre kivetítve itt be is zárul az „ördögi kör”, hiszen a másik oldalon a fogyasztás további visszafogása lesz tapasztalható, ami újabb termeléscsökkentést, leépítéseket, elbocsátásokat eredményez.
A munkahely elvesztésének lehetősége sötét árnyként hirtelen ott lebeg százezrek feje felett. Nehéz indulatok nélkül foglalkozni a témával, ebből következően gyakran már szinte szélsőséges vélemények, kommentárok születnek. A dolog némiképp érthető is. Tudományosan megállapított tény, hogy a munkahely esetleges elvesztése kapcsán érzett félelem a halálfélelemhez hasonló lelki állapotot idéz elő az esetek nagy többségében. Emberi kapcsolatok, viszonyok romlanak meg, családok léte és fennmaradása válik kérdésessé, a kialakulóban lévő úgynevezett középosztály egy része rövid idő alatt ismét eltűnhet.
A tulajdonosokat, cégvezetőket, vállalkozókat több megnyilvánulásban máris olyan földöntúli, vagy alvilági gonoszként festik le egyesek, akik csakis egy ilyen válságra vártak már rég, csakhogy elbocsáthassanak, földönfutóvá tegyenek, utcára küldhessenek minél több embert. Ez a felfogás még a radikálisan marxista felfogás szempontjából sem állja meg a helyét, hiszen ha annak a filozófiának az alapja az, hogy a tőke a munkaerő kizsákmányolásával gyarapítja önmagát, akkor kevesebb számú kizsákmányolt még akkor sem hozhat nagyobb tőkegyarapodást, ha esetleg, – és be kell ismerni, hogy ennek a lehetősége is fennáll, sőt létezik a gyakorlatban, – a megmaradó munkaerőt még jobban kizsákmányolják. Teszik azt oly módon, hogy ugyanannyit, vagy még többet dolgoztatnak velük, ugyanolyan, vagy csökkenő bérszint mellett. Amennyiben megpróbáljuk valamennyire reálisan szemlélni a dolgokat, bizonyos fokig a munkaadók tényleg visszaélhetnek ezzel a helyzettel. Más részről viszont az a követelés sem lehet reális, hogy a felesleges munkaerő megtartására, ezzel pedig veszteségek termelésére kellene kényszeríteni a munkaadókat, hiszen az hamarosan a bérek további csökkenéséhez, majd elmaradáshoz, végül tömeges csődhöz vezetne, melynek nyomán, ha késleltetve is, de ismét a munkanélküliség lenne a végeredmény, mellette még leépült, tönkrement kapacitásokkal, felhalmozódott adóságokkal.
A vállalatvezetők részére nagy kihívás a mostani helyzet. Válsághelyzetben tudja megmutatni az igazán jó menedzsment, hogy mennyire rátermett, előrelátó és rugalmas. A jó menedzsment egyik ismérve, többek között, hogy gyorsan reagál a külső körülmények változásaira, a cég hosszú távú stratégiájának megfelelően. A válság versenyelőnyhöz juttathatja a gyorsan és megfelelően reagáló cégeket, így a válság megszűntével lépéselőnyből indulhatnak. Amennyiben a vezetés hosszabb távon gondolkodik és tervez, a bejáródott és bevált, valamint lojális munkaerőhöz mindenképpen ragaszkodni fog, átcsoportosításokkal, szerkezetváltással, az anyagi költségek csökkentésével, valamint egyéb módokon próbálja enyhíteni az esetleges termeléscsökkenés következményeit.
A kormányzat szerepe sohasem hanyagolható el, de az ilyen esetekben jelentősen megnő. Tisztában kell lenni azzal, hogy kemény tiltásokkal, erőszakkal nem sokat lehet elérni, legfeljebb tetézni a bajt, és még nagyobb szociális feszültséget gerjeszteni. Ugyanakkor, szinte „láthatatlan”, de jól átgondolt és a gyakorlatban megfelelő módon életre keltett finom mechanizmusokkal nagyon sokat lehet (lehetne) tenni a válság következményeinek enyhítése érdekében. Egyedül így tudná a kormányzat a munkavállalók és a munkaadók érdekeit is egyaránt szolgálni, hiszen az egymásra utaltság nyilvánvaló, csak a mindennapok viharában nem mindig látható.
