A gazdasági válság ugyanis szintén valamiféle katasztrófahelyzettel felérő esemény, nagyon sok vonatkozásában a természeti katasztrófákhoz hasonlít, bizonyos szempontból még azoknál is rosszabb. Az illetékesek most sem viselkednek a megszokottól eltérően. Érvényes ez az itthoni, de a globális körülményekre is. Szinte mindenütt azt hangoztatják, hogy van válságkezelő program, hogy minden jóra fordul, hogy az adott környezetet nem érinti annyira, mint másokat stb. Az igazság azonban az, hogy a lényegében senki sem tudja mi fog történni, csak kicsi a valószínűsége annak, hogy az adott helyzetben elkészült becslések helytállóak lesznek. Minden válságkezeléskor szembe kell nézni egy alapvető problémával. A válság mindig először is a veszélybe hozott helyzet megvédésére ösztönzi a bajba kerülteket. A feladat a válság elhárítása, ami a korábbi állapot visszaállítására való törekvésben nyilvánul meg. De a válság gyakran nem valamiféle kijavítható hiba következménye, nem a valódi útról való letérés eredménye, ami helyrehozható a jó útra való visszatéréssel, hanem magának az útnak a vége is lehet. Az útról esetenként kiderül, hogy alkalmatlan a további perspektívákban, hogy, bár eddig úgy tűnt, hogy vezet valahova, sehova sem vezet. Valójában egy zsákutca. Ilyenkor a válság kezelése után nem térhetünk vissza a korábbi útra, hanem egy új, egy más világ létrehozatalára kell fordítani erőnket. A nagy válságok agóniájának része éppen az a felismerés, hogy egy másik út kell, hogy valójában a válság a társadalom és a gazdaság átalakulásának fájdalmas, de elkerülhetetlen része, hogy a válságon akkor leszünk leghamarabb túl, ha feladjuk, hagyjuk meghalni a már mind jobban gyengélkedő múltat, és megtaláljuk, valójában kreáljuk a jövőt.
Sokak szerint ez a mostani válság azt mutatja, hogy a piacok mindenhatóságába vetett hit, az úgynevezett neoliberalizmus eszméje bukott meg. A neoliberális teória hívei és követői viszont „csak” egyszerűen azzal magyarázzák a dolgot, hogy a piac most helyrerak mindent, kijavítja a globális világgazdaságban felgyülemlett aránytalanságokat, viszont hatékony mechanizmusai semmivel sem helyettesíthetőek.
Átalakulóban lévő gazdaságunk fejlődősét eddig úgy képzelték el, hogy majd a beáramló külföldi tőke hozza meg a fellendülést, teremti az új munkahelyeket, szavatolja a folyamatos gazdasági növekedést. A jelenlegi helyzetben azonban ez a tőke nem biztos, hogy jön, vagy ha jön is, esetleg spekulatív szándékkal érkezik. Lehet, hogy merőben meg kellene változtatni a stratégiát, és valóban a hazai kis-, és középvállalkozások, fellendítésére kellene fektetni a hangsúlyt? Nemcsak hangoztatni, csak időnként politikai érdekekből propagálni, hanem a gazdasági gyakorlatban is helyzetbe hozni őket. A régió országaihoz viszonyított lemaradásunk abba helyzetbe hoz bennünket, hogy nemcsak a saját, hanem az általuk elkövetett hibákból is tanulhatunk. Ez pedig már egy előny (lehet)! Élni kellene vele!
