Az elmúlt év adatait elemezve megállapíthatjuk, hogy lassan és fokozatosan ugyan, de csökkenni kezdett a munkanélküliség. Aztán az elmúlt év végén és az idén is, már sajnos többen maradtak munka nélkül, mint ahánynak sikerült elhelyezkednie. Nagyobb méretű munkanélküliség időszakában sokan úgy vélik, hogy a megoldás a munkamennyiség egyenlőbb eloszlásában rejlik. Napjainkban a szakszervezetek világszerte javasolják, van rá példa, hogy ennek nyomán be is vezették, a munkahét hosszának csökkentését.
Így, a lecsökkent munkaidő mellett többen jutnak munkához. Ilyenkor, válság idején, amikor tömeges elbocsátásokról hallani, szimpatikusnak tűnhet az elképzelés. Hosszú távon azonban semmiképpen sem lehet a gazdasági gondokat ilyen módon orvosolni, már csak azért sem, mert az említett munkamennyiség sem tekinthető állandónak, bizonyos határokon túl pedig már a kifizetődőség határát lépné túl a munkahét további csökkentése és irracionális belső viszonyokat eredményezne, komoly szervezési problémákat okozva.
Mindenesetre mindig, de különösen válsághelyzetekben fontos a munkanélküliség elleni fellépés. Gazdasági válságok idején a kormányzatnak lényegében három kiemelten fontos feladata van. Az első mindenképpen az, hogy valamilyen módon megakadályozza a munkanélküliség jelentős növekedését. Ezzel függ össze a másik két lépés is. Meg kell akadályozni a szegények számának növekedését, illetve a különbségek elmélyülését a szegények és a gazdagok között. A harmadik feladat az lenne, hogy a kormányzati szervek saját magukon is elkezdjék a takarékoskodást. A munkanélküliség önmagában nem tekinthető katasztrófának, csupán a piac normál működése következményének is felfogható. Természetes eleme, de egyben lényeges gondja a jól működő piacgazdaságnak a munkanélküliség. A hangsúly lényegében az időtartamon van, vagyis sok minden azon múlik, hogy aki elveszti az állását, az milyen hamar talál másikat. A tapasztalat szerint, hogy ha a munkanélküli minél több hónapot tölt tétlenségben, annál inkább csökken az esélye az újbóli elhelyezkedésre. A tartós munkanélküliség az, ami képes behozhatatlan hátrányokat okozni a család megélhetésében, valamint az illető személy fizikális és mentális állapotában. A munkanélküliség pedig nemcsak az egyén, hanem a társadalom számára is ráfizetéses, főként amennyiben tartóssá válik. A munkanélküliek tartalék seregének, amíg ez a csoport nem nő túl bizonyos határokat, lényegében stabilizáló szerepe van gazdasági szempontból. El kell fogadni, hogy amíg piacgazdaság van, addig munkanélküliség is lesz. Még ma is létezik azonban egy generáció, amely nem tudja, milyen az amerikai típusú önéletrajz, hogyan kell hatékonyan kommunikálni munkakereséskor és mennyit ér ő valójában a munkaerőpiacon. Ennek a középkorúakból álló rétegnek nem volt ideje felkészülni egy váratlan váltásra, még él benne az egy élet egy munkahely ideálképe, ami mára már érvénytelen. A világ időközben megváltozott. Ma már nem csupán azt küldik el, aki nem jól dolgozik vagy valamilyen szempontból kudarcot vallott a munkahelyen. A leépítés történhet átszervezés vagy piaci kényszer hatására. Tudomásul kell vennünk, hogy a munkahelyek többsége többé már nincs bebetonozva.
Hazánkban hosszú évek óta problémát jelent a munkanélküliség. Az utóbbi egy-két évtizedben teljesen megváltozott a munkaerőpiac. Sokkal magasabbak lettek az elvárások, főként a versenyszférában dolgozók életét nehezítik meg a dzsungeltörvények, melyek nem kedveznek a családi életnek. A munkanélküliek életkorát tekintve nagy különbségek figyelhetők meg a néhány évvel korábbi adatokhoz képest. Mivel napjainkban hosszabb ideig tartanak a tanulmányok, ugyanakkor a nyugdíjkorhatár is emelkedett, a fiatalkorú munkanélküliek aránya csökkent, az idősebbek körében azonban többek váltak munkanélkülivé. Főként az idősebb korosztály talál nehezen (újra) munkát, mely gyakran a képzettség hiányával magyarázható.
Magát a munkanélküliség mutatóját, a rátát több helyen többféleképpen számolják. Lényegében azonban azt mutatja, hogy a munkaképes lakosság hány százaléka nem dolgozik, miközben szándékában állna. A közgazdászok szinte késhegyre menő vitákat folytatnak már évtizedek óta arról, hogy a 4, az 5, vagy esetleg a 6 százalékos munkanélküliségi ráta tekinthető annak a felső határnak, ami még természetesnek, normálisnak tekinthető. Mindenesetre a 7 százalékot már mindenki magasnak és veszélyesnek tartja. Szerbiában a hivatalos adatok szerint 20 százalék feletti, ami a fekete és a szürke gazdaság nyilvánvaló létezése miatt nem reális, de a reális érték mindenképpen 15 és 20 százalék között lehet. Messze az említett veszélyes 7 százalék felett van tehát, és félő, hogy mind távolabb attól.
