Az említett területeknek csak egy kisebb része olyan, ami a mezőgazdasági termelés szempontjából kevésbé értékes. Kimondható tehát, hogy a legjobb termőföldjeink sok ezer hektárja pusztul el évente, az iparosodás, városiasodás következtében. Vannak községek, ahol azzal próbálják odacsalogatni a külföldi tőkét, hogy a multinacionális cégeknek jelképes összegekért, általában évi 1 dináros bérlet fejében engedik át a földterületeket, akár 99 éves időtartamra is, amennyiben zöldmezős beruházásba kezdenek. Ha kicsit belegondolunk, rövidlátó és rövid távú gondolkodást feltételez a befektetők minden áron történő idevonzása. A környező országok tapasztalatai ugyanis azt mutatják, a legtöbb globális óriáscég néhány év múlva, amikor már többet kellene adóznia, továbbvándorol. Maga után hagyva a jóvátehetetlen kárt, amit a termőföldek megszüntetésével, tönkretételével okozott. Arról nem is beszélve, hogy egy évszázad alatt sok minden történhet. Történik is minden bizonnyal. Nehezen elképzelhető, hogy az ilyen intézkedések ne okoznának már néhány év, vagy évtized múlva közigazgatási, vagyon-, tulajdon-, és birtoklásjogi gubancokat, a környezetvédelmi szempontokat nem is említve.
Az emberi tevékenységeket és a tőke mozgását globális szinten is a rövid távú érdekek vezérlik. A mostani válság az egyik legékesebb bizonyítéka ennek. A modern társadalmak szinte semmit sem tanulnak a múltból. Pedig a történelem megmutatja, hogy akárcsak az embereknek, a civilizációknak is van egy bizonyos élettartama. Több ezer éves civilizációk szűntek meg a múltban is. Fejlődtek, birtokba vették életterüket, majd túlnépesedve lepusztították erdeiket és tágabb környezetüket, majd eltűntek, kihaltak, elvándoroltak, beolvadtak más közösségekbe. Ez történt az ókori civilizációkkal, például a görögökkel, Rómával, a Maja birodalommal vagy a Húsvét-szigettel. Előbb-utóbb ez fog történni a mostani civilizációval is.
Ma világviszonylatban már csak 0,2 ha/fő termőfelület jut a lakosság ellátására, ami rövidesen akár ennek felére csökkenhet. Földünk népessége ugyanis ugrásszerűen szaporodik, a termőföld ugyanakkor fogyatkozik, miközben eleve korlátozott mennyiségben áll csak a rendelkezésünkre. Leonardo da Vinci állítólag 500 évvel ezelőtt megállapította:„többet tudunk a csillagok járásáról, mint a lábunk alatti talajról”. Manapság ez a dolog hatványozottan igaz, hiszen azóta már a Holdon jártunk, ember alkotta szerkezetet juttattunk el a Marsra, valamint a világűr távoli pontjaira. Ugyanakkor a „földi” problémák megoldatlanok maradtak. Franklin D. Roosevelt a talajpusztulás mértékére reagálva már az 1930-as években kijelentette: „Az a nemzet, mely elpusztítja a talaját, önmagát pusztítja el". Kína legértékesebb termőterületének mintegy 40 százalékát veszítette el az utóbbi évtizedek látványos ipari, infrastrukturális fejlődése és a városiasodás nyomán. Hasonló a helyzet a világ és Európa vidékein, általában a legjobb földeket építik be.
Mi azonban nem tudunk elvonulni az ökológiai krízis elől, mint vadászó-gyűjtögető, vagy vándorló földművelő őseink, új földeket keresve. A Föld véges. Fel kell ismerni a talaj, a termőföld valódi értékét, mely nem csak egy közönséges áru vagy input tétel a globális cégek kezében.
Szinte nincsen olyan község Szerbiában, ahol ne lennének lepusztult, elhagyatott, üres gyárcsarnokok, raktárhelyiségek, telepek. Egy letűnt kor emlékei. A legtöbb esetben most még hasznosíthatóak, felújíthatóak lennének a pusztulásra ítélt épületek, melyek a tulajdonosok számára is gyakran csak valamiféle terhet, nyűgöt jelentenek. Amennyiben a beruházóknak jobban megéri, egyszerűbb és olcsóbb az úgynevezett zöldmezős beruházás –, melynek leggyakrabban a termőföldek esnek áldozatul –, nem várható, hogy elhagyott csarnokokat, üzemeket, telkeket vásároljanak. Amíg viszonylag olcsón hozzájuthatnak, a beruházók eldobható műanyag flakonként tekintenek magára a telekre. Az eldobható flakonok újrahasznosítása is csak akkor merült fel, mikor mindent elleptek.
Létezik egy törvénytervezet, mely a közeljövőben kerül majd parlamentünk elé. A termőföld védelméről szólónak neveztetik. Abból azonban csak az tűnik ki, hogy az állam szeretné megnövelni bevételeit. Illetéket rónának ki ugyanis a tulajdonosra, amennyiben megváltoztatja a földterület felhasználási célját. Kérdés, hogy ez majd mennyire változtathatja meg a tendenciát? Amennyiben viszont állami szinten valamiféle jól átgondolt, finom mechanizmusokkal arra serkentenék a befektetőket, hogy az említett, elhagyott területeket vegyék birtokba, ott „iparosítsanak”, talán több száz, vagy több ezer hektár termőföldet lehetne megmenteni. Magunk miatt, de az elkövetkező generációk boldogulása érdekében is!
