Az év kezdete óta Szerbiában mért 17 százalékos ipari termeléscsökkenés egyértelmű mutatója a gazdasági válság jelentős begyűrűzésének. Hivatalosan egyébként a közgazdászok recesszióról akkor beszélnek, amikor az ipari termelés két egymást követő negyedévben negatív tendenciát mutat. Hálátlan dolog jóslatokba bocsátkozni, de nagyon nehezen képzelhető el, hogy ezek után a második negyedévben növekedést lehet létrehozni. Szembe kell nézni tehát azzal, hogy recesszió vár ránk. A vélemények megoszlanak. Egyesek – talán ők vannak kevesebben – szerint magunk is ki tudunk majd evickélni a bajokból, mások szerint szinte tehetetlenek vagyunk, és minden a globális folyamatoktól függ az elkövetkező időben.
A jelenlegi krízis annyira átfogó, hogy a többség véleménye szerint egyes országok – főleg a kisebbek – önmaguk képtelenek gazdaságélénkítő „csomagjaik„ finanszírozására, államcsőd fenyegeti őket, ezért a világméretű válság leküzdése érdekében mindenképpen globális intézkedésekre van szükség. Egyes közgazdászok ezért a globális piac globális szabályozását sürgetik. A legmerészebbek egyenesen globális New Dealt szeretnének. A nemzetközi szakszervezeti szövetségek egyébként már régóta azt az állásfoglalást képviselik, hogy a munkavállalók érdekeit csak akkor lehetne megvalósítani, ha minden országban ugyanazok a főbb szabályok lennének érvényben. A globális munkaerőpiacon globális normákra és szilárd intézményekre lenne szükség. Lehet, hogy paradoxként hangzik, de a globalizáció erősítése lenne a megoldása annak a folyamatnak, amelyet gyakorlatilag önmaga a folyamat generált.
A harmincas években a New Deal sikere sokak szerint abban rejlett, hogy kiszélesítette az amerikai szövetségi állam hatáskörét és kiterjesztette a gazdasági és szociális szerepvállalás területeire. Előtte ugyanis a pénzügyi ellenőrzés (!) és a munkások jogainak szabályozása is az egyes tagállamok hatáskörébe tartozott. Nem csak a szkeptikusok jegyezhetik meg, hogy ez nem kis feladat lesz, ugyanis a nemzetállamok kormányai nem szívesen mondanak le hatalmukról és szuverenitásukról. Ugyanakkor ellentétes folyamatok is tapasztalhatóak, főleg ott, ahol jelentős nehézségekbe ütközik pl. a nemzeti valuta értékének megőrzése. Mégis, amennyiben az ilyen jellegű folyamatok beindulnának, feltehetően lennének olyan nemzetállamok, melyek csak a teljes államcsőd árán változtatnának felfogásukon. Feltehetően politikai feszültségektől, belső viszályoktól, puccsoktól, regionális fegyveres konfliktusoktól sem mentesülhetne egy ilyen folyamat. Viszont globális New Deal nélkül – mind több szakértő szerint – képtelenség megfékezni a gazdasági válságot.
Amíg azonban globális szinten nem változik a helyzet, a társadalom minden szférájában ajánlatos tenni valamit a következmények enyhítése érdekében. Az egyén, a család, a cégek munkaközösségei, az önkormányzatok egyénileg is sokat tehetnek ebben az ügyben. A szebb jövőt csak a további gazdasági és társadalmi reformok garantálják, melyeket végre kell hajtani. A vállalkozások már nem kapnak könnyen kölcsönt, a szerb polgárok pedig még most is többet költenek, mint amennyit keresnek. Az elmúlt években a lakosság magasabb életszínvonalát nem követte a megfelelő gazdasági fejlődés. Vélhetően nem tartható fenn mindenki számára a meglévő életszínvonal, legalábbis rövid távon biztosan nem. Szerbiában az idén a magánosításból származó jövedelem sokkal kevesebb lesz, mint a korábbi években. A kőolaj-feldolgozó eladása 400 millió euróért eleve nem nagy összeg. A külföldi tőke beáramlása vélhetően ebben az évben csak töredéke lesz annak, amennyi az elmúlt években volt tapasztalható.
Mégis minden szinten ésszerű takarékosságra lenne szükség, valamint olyan intézkedésekre, hogy növekedjen a termelés, valamint a hazai termékek iránti kereslet. Általános vélemény ugyanakkor, hogy a béreket és a nyugdíjakat – amelyek egyébként a költségvetés legnagyobb kiadása – nem kell csökkenteni, mert az felgyorsítaná a recessziós folyamatot. Szerbiának, mint közepesen eladósodott országnak, amelynek a közadóssága a társadalmi össztermék alig 27 százalékát éri el, lehetősége van arra, hogy a költségvetési hiányt újabb külföldi kölcsön felvételével finanszírozza. Körültekintően kell azonban bánni az ilyen forrásokkal, hiszen más hasonló országok negatív és pozitív tapasztalatai mutatják számunkra, hogy ettől a ponttól karnyújtásnyira van a konjunkturális fellendülés és a lesújtó következményekkel járó adósságspirál képzete is.
Szerbiának tehát az elkövetkező időszakban korlátozott beruházási eszközök állnak rendelkezésére, és oda kell irányítania őket, ahol a legszükségesebbek. A mezőgazdaság, az energetika és az infrastruktúra azok a szektorok, amelyekbe érdemes ilyenkor befektetni, hiszen a jövőben a jó befektetések hatványozottan megtérülhetnek. A rosszak pedig itt maradnak „emlékmű” és tanulság gyanánt az elkövetkező nemzedékek számára.
