Továbbra is bizonytalan, hogy majd mikor és milyen intézkedésekkel lehet a globális, most már nemcsak pénzügyi, hanem gazdasági válságot megoldani. A szabad piac hívei továbbra is bíznak abban, hogy komolyabb beavatkozások nélkül a piaci mozgások előbb-utóbb megoldják, és helyre teszik a dolgokat. Ugyanakkor sok esetben éppen a szabad piac hívei azok, akik száz-, és ezermilliárdos mentőcsomagokat támogatnak.
A helyzetet tovább súlyosbíthatja, hogy a pénzügyi szektorba, az autóiparba és más ágazatokba pumpált pénzek útja nem mindig nyomon követhető, ami újabb „lufik” felfúvódásához vezethet, a spekulatív tőke pedig, – akár a ragadozó madár a sérült galambra, – azonnal megpróbál lecsapni a gyengélkedő kis országok fizetőeszközeire, csődközeli állapotba sodorva a kicsiket és a gyengéket.
Azoknak viszont, akik csak abban hisznek, hogy mindent szabályozni, regulázni, tervezni kell, tisztában kell lenniük, hogy a piaci mechanizmusok hatékonyságát semmivel sem lehet helyettesíteni. Vajon mennyi időnek kell eltelnie, hány nemzetgazdaságnak és globális cégnek kell tönkremennie ahhoz, amíg egyik és másik tábor is belátja, hogy a megoldást talán valahol félúton kell keresni? A természet ereje, a szél, vagy a víz is csak akkor termel az emberiség számára hasznosan felhasználható áramot, ha megfelelő módon befogják és szabályozzák. Vajon lesz-e, lehet-e olyan tekintélyes és befolyásos intézmény, szervezet, csoportosulás, mely a folyamatok élére tud állni, világméretű befolyásra tesz szert, változtatni tud a meglévő viszonyokon. Felvetődik azonban az a dilemma is, hogy az emberiség haladását és fejlődését szolgálja-e a régi, azaz a meglévő világrend fenntartása. A gazdasági gondok ugyanis most némileg elterelik a figyelmet egy másik hatalmas problémáról, mely lényegében összefonódik a gazdasági folyamatok egészével. Megfordíthatatlan folyamatok kezdődtek el bolygónk ökológiai rendszerében. A globális felmelegedés, az állat és növényfajok kihalása, a klímaváltozás, a nem megújuló erőforrások mind intenzívebb felhasználása és ennek nyomán fenyegető kifogyása mind arra utal, hogy az egész eddigi globális világrend semmiképpen sem tartható fenn hosszabb ideig. Az utóbbi évtizedekben sikeres modernizációt megvalósító államok, Kína és India, valamint a dél-amerikai országok hatalmas igénye az energiahordozók iránt és az óriási környezetszennyezése drámaian felgyorsította Földünk pusztulásának folyamatát. Haladunk egy irányban, de amikor azt hisszük, látjuk a fényt az alagút végén, elképzelhető, hogy ki fog derülni, a fény egy szembejövő gyorsvonat fénye, mely elsodor mindent és mindenkit.
Néhány évtizeddel ezelőtt még logikátlannak és elképzelhetetlennek tűnt az, ami a mai világban észrevétlenül természetessé vált számunkra. Azt, hogy bizonyos félkész termékek, alkatrészek, nyersanyagok és elemek akár több ezer kilométert vándorolnak bolygónkon, míg végül a fogyasztóhoz jutnak, a globális munkamegosztás velejárójaként éltük meg, noha a legtöbb esetben enyhén szólva is kevésbé nevezhető ésszerűnek. A mai termelési rendszerekben mindennapinak tekinthető, hogy az egyes alkatrészek, részelemek több ezer kilométert utaznak a különféle munkafázisok elvégzése céljából, mielőtt beépítésre kerülnének. A néhány dollárral alacsonyabb munkabér már elég indok arra, hogy akár háromezer kilométer távolságra szállítsanak egy részterméket a szükséges munkafázis elvégzésére, mert a szállítási költség még mindig viszonylag alacsony. Gondolkodjunk el azon, hogy mi abban a logika, hogy ötezer kilométert utazik a fogpiszkálónk!? Amennyiben, – és szinte biztos, hogy a jövőben erre kell számítani, – az üzemanyagárak a szűkösség miatt még tovább emelkednek, nem biztos, hogy megéri majd a távoli kooperáció fenntartása. Nem beszélve az okozott környezeti károkról, amelyet a nagy volumenű szállítás okoz. Ha a környezetterhelés tényleges költségeit vennénk figyelembe pl. a közúti szállításban, akkor már ma sem érné meg nagy távolságra szállítani a termékeket.
A globális munkamegosztás egyre nehezebbé válása a következő években komoly gazdasági problémákat okozhat. Úgy tűnik, a globalizáció tagadhatatlanul számos előnyével szemben a hátrányai kerülnek túlsúlyba. Lehet, hogy azok az országok járnak majd jobban, amelyek jelenlegi viszonylagos lemaradásuk miatt kevésbe kapcsolódtak be a globális munkamegosztásba? Lehetséges, hogy országunk hátránya is előny lehet még egykor? A nehézségek ugyanis először – ez máris érzékelhető folyamat, – a gazdasági növekedés lassulásában, majd komoly recessziókban fognak testet ölteni, s végül kikényszerítik a szerkezeti változást. A széles körű kooperációra alapozódó termelési rendszerek helyett a helyi termelés kerül előtérbe. Ez majd a munkamegosztás szűkülését jelenti, egyben minden bizonnyal a hatékonyság csökkenését is, cserébe viszont növeli a biztonságot. Ez az átállás, úgy tűnik, nem lesz zökkenőmentes, hosszú időt vesz igénybe, és több komoly gazdasági visszaesés fogja megelőzni, míg megszületik a felismerés, ami kikényszerítheti a változást.
