Lényegében mindig is lappangott valamiféle ellentét az úgynevezett közszféra és a versenyszféra között. Tudjuk, hogy válságok, nehéz helyzetek idején az ilyen típusú ellentétek, sokszor valós és létező okok nélkül is képesek tovább fokozódni. Fontos ilyenkor rámutatni arra, hogy a két szféra lényegében mégiscsak egymásra van utalva. Ugyanakkor az is nagyon lényeges, hogy a válság terheit amennyire csak lehet, valóban igazságosan és reálisan próbáljuk megosztani.
A gazdaságilag fejlettebb országokban egyébként már régóta az volt a jellemző, hogy a versenyszférában többet és jobban kellett dolgozni, ugyanakkor többet is lehetett keresni. Bennünket azonban úgy ért el a válság (első nagy hulláma), hogy még mindig a közszférában voltak magasabbak a jövedelmek, ugyanakkor, el kell ismerni, hogy az esetek többségében, azaz átlagban ott dolgoztak kevesebbet. Most, amikor a legfrissebb adatok szerint havonta már több mint tízezer munkahely szűnik meg, ismét a versenyszférában dolgozók érezhetik magukat nagyobb veszélyben. Ugyanakkor a közszektor dolgozói is egészen biztosan meg fogják érezni, illetve némiképpen máris érzik a válság szelét.
A szerbiai közszféra az elmúlt néhány évben sok szempontból erőteljes fejlődésnek indult. Az ezredforduló óta ebbe a szektorba több mint kétmilliárd eurót fektettek be különböző donációkból, valamint több mint hárommilliárd eurót, ami kölcsönből származó pénz. Ezek egy részének törlesztése még folyamatban van. A közszférában dolgozik az ország munkaképes lakosságának 17 %-a, és mondhatni ugyanilyen százalékban járul hozzá a szektor a társadalmi össztermék megteremtéséhez is.
Ugyanakkor Szerbia vagyonának mintegy a felét még ma is a közvállalatok képezik. Jelen esetben, a válságra való különös tekintettel mindenképpen szavatolni kell a szektor mindenkori teljes átláthatóságát. Ez egyébként olyankor is nagyon fontos, amikor nincs válság. Ellenkező esetben bekövetkezik az a nem kívánatos folyamat, hogy a szektor különböző politikai kombinációk tárgyává vagy terepévé válik. A világgazdasági válság Szerbiába is begyűrűző körülményei között ugyanakkor ez a szektor is fontos szerepet kell hogy vállaljon a kormány válságáthidaló intézkedéseinek valóra váltásában.
Létezik egy olyan tendencia, mely lényegében a közszférában dolgozók egy részének foglalkoztatását afféle látszattevékenységekkel oldják meg. Két különböző esetet differenciálhatunk ebben az esetben. Az egyik akkor áll fenn, amikor a látszattevékenység úgymond eleve meghatározott személynek van kitalálva. Szakmailag erősen vitatható például a különféle nem statisztikai és nem tudományos módszerekkel történő felmérések elvégzése és feldolgozása, illetve egyéb programok kidolgozása, melyeket később feltehetően soha senki semmire nem fog használni. Vannak olyan esetek, amikor a programokat megvalósítják ugyan, lényegében azonban társadalmi szempontból a hasznosságuk többnyire megkérdőjelezhető. A munkahelyteremtést nem azzal kell megoldani, hogy a közszférában kitalálunk munkahelyeket, amiket közterhekből finanszírozunk. A másik eset, amikor a közszférában dolgozó „önmagától” végez látszattevékenységet, leegyszerűsítve, úgy tesz, mintha dolgozna. Könnyen felszámolhatóak azonban az ilyen látszattevékenységek, ha a célokat precízen kitűzik, a felelősségi köröket, az elvégzendő feladatokat és a határidőket pedig egyértelműen meghatározzák. Ilyen szempontból a közszférában is hasznosítani lehet a versenyszférában alkalmazott teljesítménymérő módszereket, illetve az elért eredmények hatékonyságának a meghatározását.
Szükségtelen dolgokat viszont felesleges elvégezni. Még kedvező konjunkturális viszonyok közepette is kár az anyagi eszközökért és az energiáért. A munka „álcázása” minden cég működésére veszélyes lehet, legyen az magáncég vagy közvállalat. Ha a vezetők nem ismerik fel a szabad kapacitásokat, a rossz struktúrát, akkor téves következtetéseket vonnak le, ami a cégeket még nagyobb bajba sodorhatja.
A versenyszférában a legtöbb cég most forgalomeséssel küzd. A munkaadók átszervezésekkel, esetenként állami támogatásokkal küzdenek a munkahelyek megtartásáért. A közvállalatok esetében előbb-utóbb véghez kell vinni bizonyos racionalizációkat. A közvállalatok szerkezeti átalakítása eleve beletartozik abba a csomagba is, amelyet Szerbiának az uniós csatlakozás érdekében el kell végeznie.
Az állami vállalatok és közvállalatok további magánosítását illetően azonban nyitott kérdés, mi a teendő a természetes monopóliumokkal. Ezek olyan monopóliumok, melyeknek gazdasági okokból nem maradhatnak fenn versenytársai. Vagyis nem tud legalább két tartósan nyereséges cég ugyanazon a piacon ugyanolyan szolgáltatást vagy terméket kínálni. Ilyenkor hosszú távon csak egyetlen, monopolhelyzetben lévő vállalat maradhat fenn az adott iparágban. Ilyen helyzet akkor állhat elő, ha a piac mérete viszonylag kicsi egy vállalat hatékony méretéhez képest, leginkább a magas fixköltségek következtében.
A természetes monopóliumok általában erős szabályozottságot és szervezettséget igényelnek. Például az áramszolgáltatásnak folyamatosnak és stabilnak kell lennie, a vízvezetékből származó víznek nem szabad az egészségre káros anyagokat tartalmaznia, a vasúti közlekedésnek pontosnak kell (kellene) lennie, és egyebek. A társadalom mindig szívesebben venné, ha ezeknek, a monopolvállalatoknak a célja nem a profitmaximalizálás, hanem minél több fogyasztói igény kielégítése lenne. Ezek a területek például a vasúti és a közúti infrastruktúra üzemeltetése, a víz-, villany- és gázellátás, valamint az egyetemes hírközlési, postai, tömegközlekedési szolgáltatások. A jó megoldásokat bizonyosan a vezetői struktúrák politikától mentessé tételében, valamint az olyan ösztönzésben kell keresni, ami hozzá fog járulni a takarékosság szintjének növeléséhez és az ügyvezetés ésszerűbbé tételéhez.
