Több szakértő szerint a szerbiai gazdasági és egyéb mutatók riasztóak, az államcsőd rémét vetítik előre. Ha tévednek, végső ideje volna (meggyőző érvekkel) hivatalosan cáfolni a pesszimistákat, és hiteles tájékoztatást adni. Mindenekelőtt az ország valós gazdasági, pénzügyi és szociális helyzetéről, továbbá az euroatlanti integráció, az EU- és NATO-közeledés politikájának hazai célkitűzéseiről, pl. az uniós csatlakozási tárgyalások lehetséges megkezdésének időpontjáról.
A kormányozni készülő pártok – politikai indíttatású és részérdekeket szolgáló – választási ígéreteit remélhetően már mindenki elfelejtette, mert azokból vajmi kevés valósulhat meg. Szerbiát ugyanis évtizedek óta rengeteg, drámai módon növekvő gazdasági, politikai, társadalmi és demográfiai probléma nyomasztja, s vélhetően ezeknek a (részleges) megoldása, lekicsinylése, esetleg elhallgatásaköti majd le a kormánykoalíció energiáját.
Ha már a kampányban egyik politikai tábor sem mert, vagy volt képes megalapozott és részletes programot bemutatni a problémák felszámolására, az új kormány pótolhatná a mulasztást. Összefoglalhatná a tenni- és tudnivalókat. Bár félő, nagyon lehangoló lenne a tájékoztatója, ha őszintén beszélne a választóknak.
Akár e két megállapítással is kezdődhetne a(z önkritikus) beszámoló: 1. Az utóbbi években a hatalom módszeresen hülyítette a mély erkölcsi és szellemi válságba süllyedt társadalmat, amelyben a gyökeres szerkezeti változtatásokra éppúgy nem volt fogadókészség, ahogyan politikai eltökéltség és képesség sem. 2. Ez a „politika” nem folytatható. Azért, mert még mélyebb válságot és nagyobb elszegényedést okozna, tovább rongálná a társadalmat, a törékeny és hézagos demokráciát, jogállamiságot, médiaszabadságokat...
Nem ártana mindjárt az elején azt is hangsúlyozni, hogy a bajokat egy, parlamenti ciklusokon átívelő, nemzeti konszenzusra épülő (politikai-gazdasági elsőbbségeket tartalmazó) szakmai fejlesztési terv megvalósításával lehetne felszámolni. Ha Szerbia ezt ellenzi, lelke rajta. De ennek súlyos következménye lesz: legalább egy újabb elvesztegetett évtized.
Ehhez azt is hozzá kellene fűzni: ha az államfő számára nem kedvező összetételű a kormány, gyakorivá válhat közöttük a politikai civakodás, viszálykodás és patthelyzet. Ez akadályozhatja a parlament működését, az égető reformok, vagy más fontos (kormány)intézkedések bevezetését és végrehajtását.
Több szakértő szerint a szerbiai gazdasági és egyéb mutatók riasztóak, az államcsőd rémét vetítik előre. Ha tévednek, végső ideje volna (meggyőző érvekkel) hivatalosan cáfolni a pesszimistákat, és hiteles tájékoztatást adni. Mindenekelőtt az ország valós gazdasági, pénzügyi és szociális helyzetéről, továbbá az euroatlanti integráció, az EU- és NATO-közeledés politikájának hazai célkitűzéseiről (pl. az uniós csatlakozási tárgyalások lehetséges megkezdésének időpontjáról).
RECESSZIÓ ÉS ADÓSSÁGCSAPDA FENYEGET
Külön ki lehetne emelni, hogy a gazdaságot ismét súlyos megrázkódtatás (recesszió) fenyegeti. Ezt tetézi, hogy rekordmagasságban – hivatalosan is 25 százalék körüli! – a munkanélküliség, és rekordmélységben az alkalmazottként nyilvántartottak száma (1,73 millió). Azt se illene véka alá rejteni, hogy Szerbiába kevés működőtőke érkezik, s emiatt akadozik a munkahelyteremtés és korlátozott az exportképes termelés. (Alacsony foglalkoztatás mellett, nincs elég adó-, és járulékbevétel, ezért alig-alig lehet finanszírozni a nyugdíjat, az egészségügyet... Az államnak emiatt hitelt kell felvennie, el kell adósodnia, hogy elláthassa feladatait.)
Nem ártana, ha a kormány felfedné, vajon mit jelent a katasztrofális külkereskedelmi mérleg (a hazai termelést is sújtó importáradattal), amelynek hiánya 2001 óta mintegy 60 milliárd euróra nőtt. Talán azt sem kellene elhallgatni, hogy tarthatatlan az árfolyam-politika a túlértékelt dinárral, és a pénzpiacokon jelentősen csökkent az – állam működéséhez nélkülözhetetlen – új hitelek felvételének, s ezzel a költségvetési hiány fedezésének lehetősége is.
Szintén célszerű volna emlékeztetni a választókat, hogy Szerbiában évek óta növekszik a bruttó hazai össztermékhez, a GDP-hez viszonyított ország- és államadósság. (Utóbbi már régen túllépte a törvényben engedélyezett határt, a GDP 45 százalékát.).
Arra meg külön fel kellene hívni mindenki figyelmét, hogy ha Szerbia e folyamatnak gyorsan nem vet gátat, sem a tőketartozást, sem annak kamatait nem tudja visszafizetni. Annyit tehet csupán, hogy egyre romló feltételekkel mindig új hiteleket vesz fel halmozódó adósságainak törlesztgetésére. Az adósság és a kamatfizetés rabságában fog sínylődni. Egyesek szerint már most is ez a helyzet.
Legfelsőbb szintről halkan megjegyezhetnék: Szerbia gazdaságát, piacát és – közvetett módon, pl. pártfinanszírozással – a politikai elitjét is még mindig a Milošević-rezsim idején megtollasodott maroknyi „patrióta” hadimilliomos ellenőrzi. Összefonódva minden jelentős hatalmi ággal monopóliumokat és kartelleket működtetnek, sikeresen akadályozva a piaci versenyt, a külföldi működőtőke nagyobb mértékű beáramlását és a jogbiztonságra épülő versenyképes gazdaság megteremtését. Sokan talán szívesen hallanák, készül-e tenni valamit a koalíció ez(ek), illetve e „modell” ellen.
Mindehhez az is hozzáfűzhető, hogy a kormány alighanem rendkívül durva, népszerűtlen, és az életszínvonalat tovább romboló (megszorító) intézkedésekre készül. A görögországihoz hasonló helyzetet elkerülendő – és más okokból is – sürgősen szigorú takarékossági intézkedésekre és kíméletlen reformokra lesz szükség az állami szektorban. Meg az állami bevételek növelésére, a gazdaság teljesítményének feljavítása és a foglalkoztatottak számának bővítése érdekében (pl. hatékonyabb munka- és beruházás-ösztönző politikával, illetve adórendszerrel). Azt már mondani sem kellene, hogy ez fából vaskarika.
A takarékosság a kormánykiadások lefaragását, vagyis a közszféra béreinek, a nyugdíjaknak és egyéb szociális juttatásoknak a csökkentését, esetleg ismételt befagyasztását jelentené. És azt, hogy sokkal kevesebb jutna oktatásra, egészségügyre, a rendőrségnek, beruházásokra és egyéb programokra.
A kormány alighanem rendkívül durva, népszerűtlen, és az életszínvonalat tovább romboló (megszorító) intézkedésekre készül. A megszorításokkal egyidejűleg meg kellene kezdeni mélyreható és jól átgondolt reformokat is. Főként az állami vállalatoknál, a nyugdíj-, az oktatási, a pénzügyi és az adórendszerben, az egészségügyben, a szociális ellátórendszerben, az igazságszolgáltatásban, az államigazgatásban, az újraelosztási és önkormányzati rendszerben, valamint a munkaerőpiacon.
Aki esetleg nem tapasztalta a felsorolt területeken uralkodó visszásságokat, figyelmébe ajánlható a hosszú bírói eljárások gyakorlata, a burjánzó feketegazdaság, korrupció és bürokrácia, a közegészségügy állapota, vagy a nyugdíjkifizetések gyakorlata a csőd szélén álló és fenntarthatatlan nyugdíjrendszerrel. (Az országban már több a nyugdíjas, mint a foglalkoztatott. Ilyen lesújtó körülmények mellett hamarosan nem lesz miből fedezni a nyugdíjakat. Ezt elkerülendő, vagy újabb hiteleket vesz fel a kormány, vagy átalakítja a rendszert; növelve a nyugdíjkorhatárt is.)
Jó érvként szolgálhat még a cégek fizetésképtelensége és a körbetartozások rákfenéje. Ezt sokszor az állam gerjeszti azzal, hogy nem fizet (időben). Szintén a sorba illeszkedik a többségében veszteséges – hitelekkel életben tartott, mégis sok esetben magas béreket fizető – 695 állami cég pazarlása és hatékonytalansága. (A reform e téren a termelés ésszerűsítését, egyes cégek magánosítását és a 166 ezer alkalmazott negyedének elbocsátását jelenthetné.).
EU ÉS NATO, VAGY EURÁZSIA
A külpolitikai elsőbbségek bemutatásáról sem illene megfeledkezni. Nem ártana végre felfedni, tényleg komolyan gondolja-e Szerbia (kormánya) az euroatlanti integrációt, vagy inkább az eurázsiait részesíti előnyben. Arra is ki lehetne térni, miként akarja elhitetni a kormány a Nyugattal, hogy az a NATO-ellenes szerb elnök is szívesen menne Európába, akinek első útja Moszkvába vezetett.
Ha a koalíció valóban elkötelezett (lesz) az EU mellett és felelősségteljes, mielőbb közölhetné, hogy még a csatlakozási tárgyalások időpontjának meghatározása sem lesz könnyű. A kormányzati egyenes beszédből az sem maradhatna ki, hogy a tárgyalások akár tíz évig, vagy tovább is elhúzódhatnak. Emiatt Szerbia csak a tárgyalások lezárása után, jó esetben 2022-ben kerülhetne be az unióba.
Szerbiának első lépésben meg kell birkóznia a koppenhágai kritériumokkal, amelyek a csatlakozási egyezkedések megkezdésének előfeltételei: a szilárd demokráciával, a törvényességgel, az emberi és kisebbségi jogokat garantáló szilárd intézményekkel, a működőképes piacgazdasággal és kellő versenyképességgel az EU piacán, valamint a politikai, gazdasági és monetáris egység elfogadásával.
A kampányban felfokozott várakozási hangulatban segített választó jó, ha a kormány szájából hallja, hogy a tagsághoz ez édeskevés. A csatlakozáshoz tengernyi politikai, gazdasági, pénzügyi és egyéb követelményt kell még teljesíteni – integrációérettként. Olyan közigazgatást is ki kell építeni, amely képes az uniós jogok alkalmazására. A belépés feltétele ugyanis az EU teljes és szinte mindenre kiterjedő joganyagának átvétele. Ez a tagállamokra, valamint magán- és jogi személyekre vonatkozó jogok, kötelezettségek és gyakorlat összessége.
A közösségi joganyag átvétele – akár nyilvánosságra hozza ezt a hatalom, akár nem – azt jelenti, hogy Szerbiának igazodnia kell minden uniós előíráshoz és törvényhez. Továbbá: bele kell egyeznie abba, hogy egyes fontos jogairól önként lemond az EU javára, ami Brüsszelnek beleszólást enged az ország politikájába!
Más tagokhoz hasonlóan a csatlakozáskor Szerbiának is át kell ruháznia szuverenitásának jelentős részét a technokrata-bürokrata vezetésű EU-ra. Ott pedig a döntő szó a kinevezettekből, s nem a (demokratikusan) választott tagokból álló Európai Bizottságé, az Európai Központi Banké és az Európai Unió Tanácsáé.
A LAPOT A „NAGYOK” OSZTJÁK
Mielőtt a koalíció pártjai tovább dicsérgetnék az uniós csatlakozás előnyeit, nem ártana ha közhírré tennék: sem lakosságát, sem gazdasági és politikai súlyát tekintve Szerbia (sem több más tagállam) nem tényező az EU-ban. A 27 tagú összeurópai közösségben a lapot az elithez tartozó „nagyok”, a nettó befizetők osztják, és a nyereséget is ők söprik be. Ők nem szeretik a „házon belüli” felfordulásokat, nagy problémákat. Annál inkább kedvelik az EU-csúcsnak nevezett „kvaterkázást”, azaz a napi ügyek menedzselését (nyugodt diskurzus keretében), a bíbelődést a részletekkel, vagy a fokozatos változások előkészítését.
A koalíció megemlíthetné azt is, hogy az eddigi legmélyebb válságában vergődő EU-ban sok fontos kérdésben nincs közös jövőkép, sem egységes irányvonal. Helyette államok versengése, rengeteg eltérő és ellentétes nemzeti érdek, gyakori vaktában próbálkozás, döntésképtelenség, ötletelés, vagy késői, hatékonytalan és elégtelen reagálás van. Aminek jó példája a délszláv háború megfékezésében tanúsított uniós „hatékonyság”, vagy az utóbbi évek brüsszeli „válságkezelése”. A krízis 2008 őszi kezdete óta két tucat EU-csúcsot tartottak, de a világ még mindig az eurózóna összeomlásától és a „görögtűz” tovaterjedésétől fél.
Az áhított uniós támogatásokkal kapcsolatban a kormány nyomatékosíthatná: Szerbiában senki ne számítson brüsszeli aranyesőre, s annak nyomán tejjel-mézzel folyó Kánaán eljövetelére sem. A valóság az, hogy az unió szigorú feltételekhez (pl. részben saját zsebből történő finanszírozáshoz) és alapos ellenőrzéshez köti a tagok és tagjelöltek projektumainak finanszírozását.
Az EU-ról tájékoztatva, jót tenne, ha az illetékesek nevesítenék annak oltalmazóját is, a Szerbiát bombázó NATO-t, amellyel Belgrádnak ugyancsak meg kell(ene) egyeznie. Íratlan szabály ugyanis, hogy aki uniós tag akar lenni, előbb be kell lépnie az EU védelmi ernyőjeként is működő nyugati katonai szövetségbe. Ebben viszont az elsöprő fölénnyel rendelkező Egyesült Államok akarata érvényesül.
A NATO-tagságnak szintén vannak feltételei. Közéjük tartozik a problémamentes és békés viszony a szomszéd országokkal, vagyis Koszovó státusának „tartós rendezése”. Az EU is szereti, sőt szép összegekkel segíti a regionális és a határo(ko)n átnyúló együttműködést.
Nos, a felvilágosító kampányban itt hosszabb szünetet is tarthatna a kormány, hagyva a választókat, hadd barátkozzanak az új ismeretekkel.
