Külföldi támogatást kért a fanatikus iszlamisták vezette új rezsim Afganisztánban. A humanitárius segélyekre szoruló ország, amelyet az utóbbi két évtizedben rendkívül megviselt a – külföldi erők részvételével is folytatott – belháború, különösen örülne a befektetéseknek. Főként azoknak, amelyek újjáépítési programokat finanszíroznak.
A tálibok augusztusban vették vissza ismét a hatalmat, miután az idegen katonák közül utolsóként az amerikaiak is elhagyták Afganisztánt. Ezzel véget is ért az Egyesült Államok vezette nemzetközi haderő majdnem két évtizedes intervenciója az országban.
A külföldi kormányok egyelőre kivárnak, közülük többen felfüggesztették még a segélyek folyósítását is a súlyos válsággal küszködő országnak. Ilyen körülmények között nem tudni, hogy miként működik majd, s egyáltalán talpon marad-e az afganisztáni gazdaság, amelynek csillaga az elmúlt két évtizedben sem ragyogott valami fényesen.
A gondokat tetézi, hogy a tálibok nem férhetnek hozzá az ország tízmilliárd dollár értékű devizatartalékához, mivel annak zömét az előző, Nyugat-barát bábkormány már amerikai jegybank (Fed) számláin helyezte el. Az 1,3 milliárd dollár értékű aranytartalék is a Fed széfjében lapul.
A rezsimváltás után Washington zárolta az összegeket. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) pedig nemrég közölte: nem utalja át Kabulnak az előző vezetésnek korábban beígért 400 millió dollár gyorshitelt.
Ennek hamarosan súlyos következményei lehetnek Afganisztánban: összeomolhat a költségvetés, a nemzeti valuta árfolyamával együtt, amit hiperinfláció kísérhet. Az egyébként is alig pihegő reálgazdaság, amelyet eddig jórészt külföldi támogatások és segélyek tartottak életben, pedig a klinikai halál állapotába kerülhet. Mindez tovább ronthatja a lakosság egyébként is mostoha életkörülményeit.
A gazdaság az utóbbi fél évtizedben (papíron) alig 2,5 százalékos növekedést ért el évente. Ezt is úgy, hogy „húzta” a külföldi katonai jelenlét kiszolgálására épülő szektor, ami már a múlté, hiszen az idegen csapatok kivonultak. A foglalkoztatottság ezzel hirtelen visszazuhanhat, sőt alighanem meg sem közelíti a Világbank által 43 százalékra becsült 2018-as szintet, ami már akkor is nagyon szerény volt. Igaz, a fekete- és szürkegazdaságban alkalmazottak kimaradtak a becslésből.
A szerencsések, akiknek megadatott, hogy dolgozzanak, főként a mezőgazdaságban találtak munkát (a foglalkoztatottak 44 százaléka). A szektortól a háztartások majdnem kétharmadának bevétele függ.
A mezőgazdaságon kívül létezik még egy megbízhatóbbnak tűnő ágazat, a bányászat. Más már nemigen, olyannyira, hogy még az ipari termelés is ritkaságszámba megy. Az ilyen körülmények között működő gazdaság szerkezetét a szakértők már régóta elavultnak tartják.
A legális export is elsősorban mezőgazdasági és bányászati termékekből áll. Az ország jelentős arany-, ezüst-, réz-, urán-, vasérc-, bauxit-, cink-, lítium- és ritkaföldfém- (köztük cérium, lantán, neodímium) lelőhelyekkel rendelkezik, amelyek értékét az előző kormány háromezermilliárd dollárra becsülte, Washington pedig „csak” ezermilliárdra. Az összegbe beleszámolták a szén-, a kőolaj- és földgáztartalékok értékét is.
A tálibok mozgalma az ország gazdasági teljesítményéhez képest viszonylag jól gazdálkodik, még ha nem is mindig legálisan. Az ENSZ szerint a csoport éves bevétele – a hatalomváltás előtti időszakban – 400 millió és 1,6 milliárd dollár között lehetett, ami az ország bruttó hazai össztermékének (GDP) 2-8 százalékával lehet egyenértékű. A legtöbb pénz az általuk uralt akkori területek lakosságának és főként a bányászati tevékenység, illetve az üzemanyag-kereskedelem megadóztatásából, továbbá ópiumtermelésből, drogkereskedelemből és különböző díjak beszedéséből folyt be a kasszájukba. Ez viszont aligha lesz elég az egész ország működtetéséhez.
A gazdaság helyzetét a rossz tagoltsága és a tőkehiány mellett nemzetközi szankciók is súlyosbítják. A tálibok ellen ugyanis mind az USA, mind az ENSZ szigorú büntetőintézkedéseket vezetett be, amivel a csoport finanszírozását szerette volna megnehezíteni. Ezek a szankciók immár az ország gazdasági életét is érinthetik. És persze a 38 millió lakosságét, amelynek majdnem fele a szegénységi küszöb alatt tengeti az életét, az egy főre eső, vásárlóértéken számolt GDP pedig a kétezer dollárt is alig éri el.
