Jubilált a Vaskapu Aranykuttyogatója elnevezésű harcsafogó verseny, a múlt hétvégén ugyanis harmincadszor rendezték meg. A három évtizedes hagyomány ellenére – a horgászrendezvényeken ennyi idő alatt meg szokott történni minden, ami megtörténhet – az idei versenynek több olyan momentuma is volt, amelyet a múltban hiába keresünk.
Az első versenynap végén a rögtönzött fejszámolások – nemcsak a harcsák össztömegét, hanem a darabszámot és a hosszt is pontozzák – egyértelműen Bata Istvánt és Žarko Čekrdžint helyezték a táblázat élére. Amikor a verseny történetét jól ismerők közül valaki a kákán csomót keresve kibökte, hogy az első napon listavezető páros ritkán nyeri meg a versenyt, és még senkinek sem sikerült mindkét napon diadalmaskodnia, Čekrdžin végtelen nyugalommal és határtalan derűlátással kijelentette, hogy őrá ez nem érvényes. Beigazolódott. De még nem tartunk ott!
A népszerű versenyre érkezőket a festői táj mellett kegyetlenül magas vízhőmérséklet fogadta. Az élcelődők szerint kissé megfűszerezve halászlé gyanánt kanalazható lett volna a Duna. Köztudomású, hogy ilyen körülmények között a víz oxigénháztartása rossz, ennek következtében pedig a hal kapókedve kétségbeejtő. Ezt csak tetézte, hogy a versenyt megelőző két napon kisebb záporok söpörtek végig a tájon, gondolatnyival lehűtötték a vízfelszínt, és a stratifikáció hatására... lásd a szakirodalomban. Míg az önbeiktatott szaktekintélyek ebből az irányból közelítették meg és ragozták a témát, addig a szakavatott versenyzők megmarkolták a kuttyogató boldogabb végét.
A megmérettetésre bejelentkezők többsége harcedzett, és számottevő helyi tapasztalattal rendelkező harcsahívogató volt, sokan közülük már megjárták az al-dunai dobogót. Az idei versenyen azonban az a személy jutott főszerephez, aki többször került dobogóközelbe – és marad le onnan –, mint ahányszor a legsikeresebbek felkerültek rá. A magyarkanizsai Bata Istvánról van szó, aki nemrégiben versenytársat váltott, és a palicsi Žarko Čekrdžinnel közösen már halmozni kezdték a sikereket. Erre a kupacra Tekiján is rátettek egy lapáttal.
A helyi körülményekhez képest az idei zsákmányt – az elégtelentől a kitűnőig terjedő skálán – csupán elégségesnek lehet minősíteni. A vízfelület méreteit hűen ecseteli, hogy az al-dunai versenypálya területe több mint ötven kilométer Tiszának felel meg. Ehhez képest a harcsamarasztaló helyek meglehetősen kicsik, keskenyek, rövidek, kanyarulataik nem követik a sodrást, és felszíni jel nem utal arra, hogy érdemes-e ott püfölni a vizet. Tehát rá kell dolgozni, vakszerencse kicsukva.
A déltájban beérkező versenyzők fogadása Tekiján népünnepély. Több száz, többségében sajátjainak szurkoló helybeli várja a versenyzőket. A magyarkanizsaiak ezeknek néhány keserű pillanatot szereztek. Előbb Batáék futottak be négy harcsával 14 kiló összsúlyban. Őket az úgyszintén magyarkanizsai Duško Rakić és klubtársa, Branislav Stanković követte öt, valamicskével kisebb harcsával. A versenyeredmények értékelésében járatosak könnyen kiszámolták, hogy az egy, ritkábban két termetes harcsával beérkezőknek a harmadik hely megszerzésébenben kell gondolkodniuk.
A második versenynap alaposan összekuszálta a kártyát. Kezdődött az alsó széllel. Ha az al-dunai horgász rosszat álmodik, akkor ezzel a széllel álmodik. Vízhozamokat, duzzasztásokat, áramtermelést… mellőzve csak annyit: a folyó völgymenetben tereli a csalit, a csónak viszont hegymenetben halad. Közben hullámzik, táncol a csónak, és – Pópity Mihály után szabadon – egyetlen verssort sem lehet elszavalni a léccel, anélkül hogy beledadognánk. És szinte alig akadt pálya, ahol volt szélárnyék is meg harcsa is. Az ilyen helyeket leginkább a helybeliek találják meg. A trófeahalmozó, első napon még egyharcsás Milivojević fivéreknek sikerült. A szurkolók vélni tudták, hogy már hetet fogtak. A másik tábor viszont megtudta, hogy Bata és Čekrdžin még csak a negyediknél tart. Később elmondták, hogy kétségbeejtően kanyargó és keskeny, enyhén szélvédett veretre álltak rá, folyamatosan üzemeltetve villanymotorjukat pályán tudtak maradni, és sokszor megismételték a csorgást. A verseny vége felé lemozdultak a mély felé, és innen jött elő ötödik harcsájuk. Elegendő a győzelemhez. A második nap összzsákmányában Rakić és Stanković, a másik magyarkanizsai páros két harcsája ugyan nem keltett feltűnést, de elegendőnek bizonyult a bronzkuttyogató megszerzéséhez.
Az ügyeletes bajkeverők egyike a hivatalos eredmények jegyzékét boncolgatva hangoskodni kezdett, állítva, hibát talált a pontozásban. Szerinte az első és második versenynapon egyaránt harmadik helyezett Dejan Njagojevićnek és társának kellene másodiknak lennie, mert ő – mármint a bajkeverő – „összeadta”, és... Kiderült, az illető valóban tud összeadni. De olvasni nem tud. Dejan Njagojevićból ugyanis volt kettő a versenyen; apa és fia, különböző versenytársakkal; első nap az apa, második nap a fiú volt harmadik, és mindkét csapatnak csak egyik nap volt zsákmánya.
Duško Rakić már vagy féltucatnyira növelne a magyarkanizsára vitt al-dunai trófeák számát, Bata pedig megnyerte első aranyát ezen a pályán. Čekrdžin, aki előre kimondta, „őrá nem érvényes…” Palicsra vitte az aranyat, és utólagos elemzés tárgya, utazott-e ez a trófea bármikor is északabbra. Ráadás: Szabó József, a magyarkanizsaiak adorjáni halfőző mestere bronzérmet nyert ebben a műfajban. Trófeamegoszlás: fele Magyarkanizsának, fele a Világnak.
