Tavalyelőtt március 15-én csendben, szinte konspirálva érkeztek a fiúk – akkor még hatan – egy isten háta mögötti vidékre. Azóta egyikük folyamatosan ott is van, amikor pedig meredek feladatot kell végrehajtani, akkor összefut a teljes csapat. Annak ellenére, hogy az emberállomány időközben megfeleződött. A galócaállomány pedig – mert avégett jöttek és vannak itt – folyamatosan gyarapszik.
Még ha nevében szerepel is a Duna, ebben a folyóban kevés értelme van keresni a galócát. Ha a tudományos megközelítés meredélyeinek kiküszöbölése végett csontig leegyszerűsítjük a témát, a szóban forgó hal előfordulásával kapcsolatban annyit kell tudni, hogy ebben a folyóban alakult fajjá. És ez nem tegnap volt. Kizárólag a Duna vízrendszerében fordul elő, világviszonylatban öt rokona ismert, ezek egy kalap alá vonása egyesek szerint némi kívánnivalót hagy maga után. Akárcsak maga a dunai galóca egységesként való taglalása is.
Mivel a folyó főmedréből vajmi ritkán kerülnek elő, akkor is csak véletlenszerűen lesodródó példányai, élettere a mellékfolyókra meg azok mellékfolyóira korlátozódik. Ezek a szigetszerű állományok egymástól távol és elkülönülve élnek. És ez sem tegnap óta van így. Szőrszálhasogatásra emlékeztető rendszertani csemege, hogy az évezredek óta külön élő galócacsoportosulásokat miként illik besorolni. A csemegézők szerint a szlovéniai, az osztrák, a szlovákiai, a marosi... állomány nem azonos a drinaival. És ez az állomány is – a vízszabályozások, a szennyeződés, a túlhorgászás... következtében – az örök horgászvizek küszöbéig jutott. A fiúk munkájának célja visszafordítani onnan. Még nem tartanak ott, hogy kimondhassák: végérvényesen és örök időkre sikerült. De már régen túl vannak azon, amikor kérdés volt: lehet-e. Egyértelműen igen.
ETETÉS ÓRÁNKÉNT
Amikor a fiatal haltudorok belevágtak a galóca szaporításába, keveset tudtak, mert a rendelkezésre álló szakirodalom sokkal többet eltitkolt, mint amennyit megmondott. Idővel kiderült, hogy maga a szaporítási eljásár– még ha számtalan buktatót rejt is – valójában sétagalopp, a tényleges bonyodalmat az élelmezési stratégiák jelentik.
A dunai galóca ugyanis már ivadékkorában magáévá teszi a szilaj természetét fémjelző ösztönöket, és ezektől nem tágít. Míg más halak hamar domesztizálódnak, és megbarátkoznak az etető kézzel, a galóca menekül tőle. A medence fölé nyúló kéz alól öntudatosan és pánikmentesen elsomfordál a teljes állomány, ezért az oda hullatott táp veszendőbe megy, mert a mozdulatlanul elfekvő falat nem kell neki. Csak ami úszik, mozog, lebeg... szóval életet mímel. A szaknyelv által tápra szoktatásnak nevezett technikák a galóca esetében sorra kudarcot vallottak. Bizonyos kor után pedig a világpiac haltápkínálatának legjava sem kell neki.
Amellett, hogy az ivadékot órányinál rövidebb időközökben kell etetni, az egy- meg kétéves halaknak már csak élő falat kell. Mivel ezt egyrészt nincs honnan elővarázsolni, másrészt a külvízi életformák bevitele a tenyésztett állomány nagy egyedsűrűsége miatt – lásd: betegségek – óriási veszéllyel jár, a takarmányhalat is fel kell nevelni.
A napi huszonöt-harminc etetést a fiúk simán megoldották: keveset alszanak, és ennyi! Aleksandar Bajić – például – egy futamban ötvenhét ilyen napot írt be munkanaplójába. Közben trükkös – semmi tudományos, kimondottak szakmai – megoldások egész sorozatát dolgozta ki annak érdekében, hogy a galócapalánták ne lássák meg, honnan érkezik a falat. Erről bővebben holtidényben.
Ami az élőfalat-kínálatot illeti, az a végsőkig egyszerű. Elővettek néhány szapora halfajt, elvégezték mesterséges szaporítását, és az ivadék növekedését úgy időzítették, hogy a felnövő galócáknak folyamatosan testre szabott falat álljon rendelkezésére.
Eközben az üresjáratok kiküszöbölése, valamint unaloműzés gyanánt – mit kezdjen Perćacon az, aki nem turista? – Sipos Sándor, Aleksandar Bajić és Ljubomir Pejčić elvégezték a pénzes pér és a pataki szajbling mesterséges szaporítását is. Mondjuk így: önszorgalomból.
Ez a két művelet a galócaszaporításhoz képest gyerekjátéknak bizonyult. A pér ugyanis izgága, örökkémozgó, csintalan jószág, és a falatért, ha kell, tolakszik-verekszik; a pataki szajbling rendkívül kezes, tápra szoktatható, jól gyarapodó vaskos hal. A takarmányhal – fajbeli mibenlétével hadd maradjunk adósak – úgyszintén. A galócakra azonban ebből semmi sem telepedett át. A szilaj, rajban tartózkodó, de a rajszellemtől idegenkedő, méltóságteljesen úszkáló hal született szólista. Vagy uralkodó. Már aprócska korában is ilyen, ösztönei sugallják, idővel nagyra fog nőni, és minden vízben mozgó lénynek tartania kell majd tőle. Fajtársait megtűri tőszomszédságában, de valamennyi egyed függetlenként viselkedik. Ez igazából etetéskor kerül felszínre.
A szaporítás kezdeti évében – több mint két évvel ezelőtt – kinevelt állománynak kis részét egy majdani törzsállomány létrehozása végett nevelnek. A halak nagyjából negyvencentisek, és hatvandekásak. Amikor maréknyi virgonc takarmányhalat vetnek be medencéjükbe, kiütköznek őstulajdonságaik.
A hevesen cikázó, szabálytalan pályán úszó halacskák egyike sem úszkál másodpercnyinél hosszabb ideig. A galócarajból kiváló támadó – mindig csak egy! – lecsap rá, és elcsípi; a hibaszázalék nulla! A támadást szem nem képes követni, a vadászó galócához képest az olajozott villám akár a lajhár.
